Ben Porter szép lassan az őrület határáig jutott. Nem a tomboló őrület kategóriájába, nem is a kényszeres behatású fajok egyikébe, hanem abba a csendes melankóliába, amiről jószerével már azt sem tudta, hogy egy valószínűtlenül puha valóság, vagy csak egy jobban sikerült álom. Káprázatban élte a nappalokat, ahol színes víziónak tetszett a szokásos és elmaradhatatlan együttétkezés a kastély urával, aki csak mosolygott az orra alatt, miközben ő azt sem tudta, álmodja-e ezt a mosolyt, vagy valóban látja is. Az ételről sem tudta végül, hogy valóban magához veszi, vagy csak álmodja az étkezést, az étkészletek visszafogott csörrenését, a kandalló halk duruzsolását. És azt a néhány mondatot, amit váltanak a fogások érkezte közti rezzenetlen csendben. A legrosszabb éppen az volt, hogy maga, Suzanna is kérdésessé vált. Álombéli, néha csodás, néha kissé fanyar és kiismerhetetlen tüneményt lát benne nap, mint nap, vagy csak valamiféle meghatározhatatlan kábulat vesz erőt rajta és préseli ki belőle a való világ érzékelésének mindennapi adottságát. Az, hogy semmit nem értett már és a múlt szálai összecsomózódtak egy oldhatatlan boggá, közel sem jelentett akkora problémát, mint az érzés, hogy ez a kuszaság valahogy mesterséges módon, folyamatosan keríti hatalmába. Szinte kúszik fel a lábain és ő reszketve csúszik bele egyre elveszettebb módon. Ez már régen túltett azon a félig valós érzületen, amit drognak hitt. Rég elfeledte azt is, hogy valaha ilyesmi jutott az eszébe, hiszen ez már rég túlnőtt egy mesterségesen beadagolt szer okozta hatáson. Hatalmasabb, terebélyesebb volt a szellemi béklyó. Valahogy így érezhetné magát az, akinek alkalma nyílna arra, hogy végigszemlélje, miként falja fel testét egy méreten felüli, éhenkórász anakonda. Szó sincs tigrismancsok halálos csapásáról, aztán mohó állkapcsok fojtásáról, amitől szinte kegyelet-teljessé válik a szempillantás alatt beállt halál. Itt nincs semmi sietség. A rettenet lassú csúszómászóként, némán zabálja meg. A megragadott, összeroppantott áldozat szép lassan megindul egy szétterpesztett álkapocs mögötti világba, óriási bőrizomtömlő és mindent kéjes lassúsággal oldó gyomorsavak fertelmes poklába. Ehhez képest egy lövés a koponyába, vagy egy gyors torokharapás maga lenne a megváltás kegyelme. Porter már úgy érezte, hogy éppen csak a vállai és a nyaka áll ki a hideg álkapcsok közül, de már az sem tart sokáig. Testét általában véve is csak annyira érezte sajátjának, amennyire egy kórházi ágyhoz láncolt, agyonmorfiumozott beteg. Tudta, hogy hová mozduljon, ha „kisvécé"-ről van szó, vagy mit tegyen, ha „nagy"- ról. Ennél nagyobb önállóság már szinte áhitatos gyönyörűségnek tetszett volna, de nem lett része benne. Nem beszélve azokról a visszatérő időpontokról, amikor ismét eljött a tökéletes kábulat, ami teljes mértékben megfosztotta testének érzékelésétől. Az első felfedezés óta, amikor Suzannát meglesve önmagával nézhetett szembe, két - három alkalommal még előfordult ez a megsemmisítő érzés, de semmit sem tehetett ellene.