Az ezüstíjas

Futni kezdtem. A házakból zokogó asszonyok rohantak elő és átkokat szórtak a zsoldosokra.

A halálra rémült fiatal fiúk egy csoportban álltak a katonák felügyelete alatt, aztán elindították a szomorú menetet. Nem láttam az én gyermekeimet közöttük. Hiába kiáltottam a nevüket, egyikük sem válaszolt. Hazáig rohantam. A házam előtt nagy tömeg állt. Nem akartak beengedni, de én leráztam a karjaikat magamról. A feleségem lent hevert a szoba padlóján, az arca vörös volt. Megfojtották, mert nem engedte ki a fiúkat. A két szép gyermekemre a hátsó szobában találtam. Még halálukban is egymást ölelték. Több mint harminc szúrást számoltam meg rajtuk. Aznap éjjel őszültem meg. A saját kezemmel temettem el őket. Másnap elindultam a városból. Sokan jöttek utánam, majd még többen a környező városokból. Itt az erdőben a magunk urai vagyunk. Útonállók, akik vámot szednek az utazóktól, és akik igazságot szolgáltatnak. Követjük a területünkön portyázó katonákat. Figyeljük őket. Ha vétenek az emberek ellen, meglakolnak. Mi így védjük Gorwent lakosságát. - Nagyot kortyolt a borostömlőből és megölelte a szótlan ifjút.

- Maradj köztünk, Midek. Mi itt mindannyian testvérek vagyunk, és nem engedjük, hogy ez még egyszer megtörténjen.

- Tovább kell mennem. Van egy feladatom, amit végre kell hajtanom.

- Nem ronthatsz nekik puszta kézzel - méltatlankodott az alaposan elázott vezér.

- Nem is azt terveztem. Kaptam egy homályos jóslatot. Meg kell mentenem valakit a sötétség fogságából - felelte elgondolkozva.

- Talán börtönben van az illető? - kérdezte Takard csodálkozva.

- Még az is lehet. Egyelőre azt sem tudom, ki a szerencsés. Nem tudom, férfi-e vagy nő. Erre magamnak kell rájönnöm.

- Rendben van, ifjú barátom. Kitalálunk valamit. Most pedig menjünk aludni. - Nehézkesen feltápászkodott és az ifjú segítségével elbotorkáltak a sátráig. Ahogy Midek kilépett onnan, légiesen könnyű érintést érzett a tarkóján. Barna hajú, fiatal lány állt mellette. Szó nélkül karon fogta Mideket és a szomszédos sátorhoz vezette. Bent a jószagú félhomályban levetkőztette a fiatal vándort és lemosdatta a testét. Átgyúrta fáradt izmait és megitatta egy újabb korsó mézízű borral. Midek tudta, hogy ettől az italtól mélyen és sokáig fog aludni. Megköszönte az ismeretlen lánynak. Beletemette arcát az illatos hajfürtökbe, melyek betakarták mindkettejüket, és magához ölelte a karcsú testet. A lány úgy tartotta karjában az alvót, mintha a gyermeke lenne, és halk vigasztaló hangon suttogott neki...

...Élesen rikoltott egy madár. Midek kereste a hangoskodót, de a fák eltakarták előle. Távolabb, a fényben úszó tisztáson, megmozdult egy árny. Talán csak a képzelete játszott vele, talán valóban volt ott valaki. Elindult felé. Gyöngyöző kacagást hallott a messzeségben. Sietősre fogta a lépteit. Ahogy kiért, látta, hogy rajta kívül nincs ott senki. Ekkor csaknem mellette elvágtatott valaki, de oly gyorsan, hogy csak a tébolyultan táncoló levelek jelezték, hogy ott járt. Midek a láthatatlan lovas után rohant. A következő pillanatban eltűnt a nyugtalanító táj, és ő egy széles kőlépcső alján állt. Hárfa lágy dallama zúgott végig a díszes faragásokon, melyek mintha megelevenedtek volna, állandóan feléje fordították az arcukat. Felért az első fordulóba, és az oszlopok takarásában észrevett egy magas, elegáns ruhába öltözött lovagot. Félig háttal állt neki, válláról bíborszínű köpeny omlott alá karcsú testére, lábánál virágszirmok hevertek, oldalán kétélű kard lógott. Emberfeletti erő kellett, hogy valaki azt megemelje. Aztán a férfi lassan megfordult. Midek visszafojtott lélegzettel várt, de még mielőtt megpillanthatta volna az arcát, a kedves nevetés újra felharsant és a férfi visszafordult a hang felé. Aztán lángok csaptak ki az oszlopokból, és ő a rémülettől földbe gyökerező lábbal bámulta az egyre közeledő vörös halált. Végül felkiáltott és...

- Midek! Térj magadhoz! - Valaki erőszakkal rángatta, hogy visszatérjen. Hűvös ruhát érzett a homlokán. Kapálózott, hogy kiszabadítsa magát, de az erős karok nem engedtek szorításukból. Végre kinyitotta a szemét. Egy fa tövében kuporgott és értetlenül nézte a köré gyűlt embereket.

- Hogyan... Mi történt? - Úgy tűnt, még nem fogta fel, hol is van.

- Többen látták, hogy kirohantál a sátorból, aztán leroskadtál ide.

- Az álom - suttogta fáradtan, aztán felkelt a földről. Az arca visszanyerte egészséges színét. - Mennyi ideig aludtam?

- Csaknem két napig. De ez nem is csoda, alaposan kimerültél. - Sean vigyorogva nyomott a kezébe egy jókora sült combot. - Kapsz egy lovat, körbevezetünk a mi kis birodalmunkban.