- Tudtommal ön magyar származású.
- Nem. Én nem magyar származású vagyok, hanem magyar. Nem látszik a szittya fejszerkezetemen vagy a karikalábamon?
- Nem tűnt fel, hogy ólába lenne. De mitől lenne karikalábú?
- A sok lovaglástól. Tudja, a magyar lovas nemzet.
- És maga is sokat lovagol?
- Nem mondhatnám. Egyszer beszéltem egy emberrel, akinek az egyik távoli rokona látott már egy olyan embert, aki lovagolt. De aztán kiderült, hogy az is csak egy filmhez kellett.
- Akkor mitől lenne ólábú, maga szerencsétlen?
- Genetika, öregem, genetika. A magyarok alacsony, karikalábú emberek.
- De hát maga megvan vagy 190 centi!
- De régebben sokkal alacsonyabb voltam - válaszolta, saját poénján vigyorogva. Ezt azonban már Adam sem tudta megállni nevetés nélkül.
- Maga teljesen idióta! - vágta a fiatalember felé.
- Köszönöm szépen. Az vagyok. Soha nem is tagadtam - felelte felállva Péter, és mesterkélt pózzal mélyen meghajolt. Majd odalépett Adamhez és a kezét nyújtotta.
- Kezdjük elölről. Most már lassan magamhoz térek. A nevemet tehát tudja, én vagyok Ágoston Péter. Ön pedig a professzorom fia. Miben segíthetek? Tudja nekünk azt tanították, hogy az úttörő, ahol tud, segít.
- Mi az az úttörő?
- Ugyanaz, mint itt Amerikában a kiscserkész, csak hülyébben néz ki és a kommunista pártot élteti.
- Akkor még egyszer megkérdezem. Nincs valami nyugodtabb hely, ahol beszélgethetnénk?
- Szóval nyugalomra vágyik. Mindjárt sodrok magának egy dzsointot. Attól majd kiszalad magából a stressz. Az egész tömbben én sodrom a legjobbat.
- Köszönöm, nem élek vele.
- Nem feleség ez, hogy vele éljen. Csak szívni kell. Na mindegy. Jön még hozzám könyörögve, hogy így Péterkém, meg úgy Péterkém, de akkor már késő lesz.
- Nem tartom valószínűnek - felelte Adam némi malíciával a hangjában.
- Nyugtával dicsérd a napot. Meg a vízdíjast - mondta Péter elnyomva saját csikkét a maga elé húzott hamutartóba.
- Ideje lenne a jövetelem tárgyára térni - próbálkozott újra Adam. - A titkárnőm szerint ön volt az, aki elküldte nekem ezt a levelet.
Adam ekkor a belső zsebéből előhúzta apja üzenetét és átnyújtotta Péternek. A fiatalember egy darabig forgatta a kezében a borítékot, mint aki próbál visszaemlékezni valami múltbéli eseményre. Azután hirtelen fény csillant a szemében.
- Ja, igen. Emlékszem már. Az apja adta ide nekem néhány nappal ezelőtt, hogy vigyem be önnek. Ő éppen egy előadásra sietett, ezért nem tette meg személyesen.
- Ezek szerint ön nem is tudja, hogy mit tartalmaz a levél? - kérdezte Adam Pétertől.
- Nem, nem tudom. Én csak továbbítottam.
- Akkor megtenné, hogy elolvassa? Egy magyar nyelvű idézet. Talán magyarként meg tudja mondani, hogy honnan származik ez a szöveg.
- Persze, szívesen, De csak ha elárulja, hogy miért olyan fontos ez az üzenet? - kérdezte Péter átvéve az üzenetet rejtő borítékot.
- Ez volt apám utolsó üzenete.
- Hogy érti azt, hogy utolsó? Ezentúl nem fog szóba állni önnel?
- Ezek szerint maga nem tudja? - kérdezett vissza Adam hitetlenkedő tekintettel.
- Ezek szerint én most semmit sem tudok. Tegnap jöttem vissza New Yorkból. Tudja, a Bodleian az utolérhetetlen kéziratgyűjteményével. De mi is az, amit tudnom kellene?
- Az apámat megölték - mondta Adam lehajtott fejjel - és lehet, hogy ennek a levélnek köze van a halálához.
Péter egy ideig értetlenül nézett a professzorra, de aztán lassan kezdte felfogni: mentora nincs már többé az élők sorában. Fél percig döbbenten állt, majd lassan megkérdezte:
- És ez biztos? Úgy értem, meg is találták a holttestét?
- Igen, sajnos biztos - préselte ki magából a fájó mondatot Adam. Már a temetés is megvolt.
Nem tudván mást tenni megdöbbenésében, Péter lassan kinyitotta a borítékot, majd egyre érdeklődőbb tekintettel olvasni kezdte az öreg professzor levelét. Adam csodálkozva látta, hogy a fiatalember micsoda metamorfózison ment át az elmúlt két percben. A lumpen diákból a másodperc töredéke alatt változott át szenvedélyes kutatóvá. Péter átfutotta még néhányszor a levelet, majd visszanyújtotta Adamnek, aki érdeklődve várta a véleményét.
A fiatalember egy pillanatig gondolkodni látszott, majd így szólt Adamhez:
- Van egy sejtésem a szöveg eredetét illetően. Sőt, majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, de szeretnék teljesen bizonyos lenni. Legjobb, ha átsuhanunk a városi könyvtárba. Ott valószínűleg megtaláljuk ezt a művet.
- Mitől olyan biztos ebben? - kérdezte Adam érezhető kétellyel a hangjában.
- Tudja, Bostonban meglehetősen sok magyar bevándorló él, ezért valószínű, hogy a nagykönyvtárban tartanak számukra magyar nyelvű kiadványokat. Márpedig, ha vannak magyar nyelvű művek, akkor annak, amire én gondolok, ott kell köztük lennie. Legfőképp azért, mert ennek a műnek köze lehet Boston egyes történelmi alakjaihoz.
- Mégis, megmondaná, melyik műről van szó? - türelmetlenkedett Hartel.
- Majd, ha biztos leszek benne. Nem szeretek hülyeségeket beszélni. Legalábbis, ha a magyar irodalomról van szó. Mindjárt magamra hányok valami göncöt és már kotorhatunk is a könyvtárba. Nincs esetleg valamije fejfájás ellen? Csak hogy tisztábban tudjak gondolkodni. Ez a kétnapos buli eléggé betette a kaput.
- Szerencséje van. Ezt kaptam agyrázkódásra - húzta ki a zsebéből Adam a fájdalomcsillapítóját.
- Az pont jó lesz nekem is. Az enyém is valami hasonló - mosolyodott el Péter, majd egy szem gyógyszert kipattintva a levélből, visszaadta Adamnek és bevonult a fürdőszobába. Amíg Péter készülődött, Adam végiggondolta, mit sikerült a szöveg kapcsán eddig kisilabizálni.
Az idézet a kereszténység egyik legősibb és legvitatottabb kérdését feszegeti, Krisztus isteni vagy emberi eredetét. Adam elgondolkodott, hogy vajon ő maga hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Keresztény hagyományok szerint nevelkedett, de őszintén megvallva, nem tartotta magát igazán vallásosnak.
Apja rendszeresen járt templomba és gyakorolta hitét, de gyermekeire nem erőltette rá a vallásosságot. Adam úgy gondolta, hogy a hit nem feltétlenül függ össze a vallásossággal, és a vallásosság nem feltétlenül függ össze a hittel.
Tanulmányai során egyre inkább meggyőződésévé vált az a gondolat, hogy a vallások nagy többsége, vagy talán mindegyike, ugyanazokon a metafizikai alapvetésekben gyökerezik. Az, hogy ki milyen vallású vagy felekezetű lesz, nagyrészt csupán földrajzi és származási kérdés. Ki milyen környezetbe, közösségbe, családba születik, olyan lesz a vallása. A hithez viszont belső lelki tartalom kell. Egyfajta sajátos érzékenység a transzcendentális világ és erők felé.
Munkája során találkozott már olyan emberekkel, akik elvetettek mindennemű vallást, de olyan mérhetetlen hittel rendelkeztek, amely Adamet valósággal bámulatba ejtette. Ezeknek az embereknek olyan kisugárzásuk volt, hogy egész környezetüket képesek voltak energiával feltölteni, noha sokszor ezt nem is tudták magukról.
Egyszer azt írta az egyik dolgozatában, hogy az igazi hit a külső energiák belsővé tétele és annak kibocsátása. Még magának is kissé bonyolultnak tűnt ez a megfogalmazás, de nem tudta jobban megfogni a dolgot.
Jézus figurájával kapcsolatban pedig mindig azon a véleményen volt, hogy személyiségének és tetteinek nagyságát csak emeli, ha emberként gondolunk rá. Hiszen akkor ő emberként le bírta győzni a mindannyiunkban rejtező emberi gyengeségeket és felülemelkedve rajtuk, utat mutatott az egész emberiségnek.
Valahogy úgy képzelte el mindig Jézus személyét, mint egyfajta ablakot, amelyen beárad a fény. Ez az ablak átengedi a fényt, de ha jobban megnézzük, önmaga nem fényből van. Anyagból van, amely azonban oly tökéletesen átlátszó, hogy meg tudja mutatni egy másik, transzcendentális világ valóságát. Az anyagi világban azonban szükségszerűen nem is lehetne másból, csak anyagból.
Ahhoz azonban nem volt benne elég önhittség, hogy véleményt nyilvánított volna egyik vagy másik nézet, Jézus emberi vagy isteni mivoltának igazságáról. Csak próbálta megérteni az igazságot. Többek közt ezért is választotta a vallásfilozófiát tudományterületéül, mert így kívülről tudta értékelni és vizsgálni az egyes vallások és hitek természetét.
De nem volt ideje tovább törni a fejét, mert a jelenlegi problémákra akart fókuszálni. Gondolatai amúgy is egyre inkább kezdtek elkalandozni. Talán az agyrázkódás okozhatja a szétszórtságot.
Szerencsére éppen időben toppant ki Péter a fürdőszobából. Egy sportos zakó és egy szarukeretes szemüveg valósággal csodát tett a fiatalember megjelenésével. Adam legnagyobb csodálkozására a fürdőszoba, mint egy óriási pillangó-báb, a másnapos torzonborz figurából egészen megnyerő külsejű, sugárzóan intelligens egyetemi tanerőt varázsolt.
- Na? Kocogunk öreg harcos? - nézett vigyorogva Hartelre és már indult is a bejárati ajtó felé. A professzor megállapította, hogy a modora azért csiszolódhatott volna még egy kicsit a fürdőszobában, majd behúzva maga után az ajtót, utána iramodott, bár így is alig bírt lépést tartani vele.
Adam elindult volna a kocsija felé, de Péter ragaszkodott ahhoz, hogy a campusból induló, menetrend szerinti busszal menjenek, mondván, hogy az ember ragadjon meg minden alkalmat arra, hogy közösségben legyen.
A professzor nem is nagyon tiltakozott az ötlet ellen, mert úgy érezte, hogy nagyobb biztonságban van, ha emberek veszik körül. Talán ezért ragaszkodott Péter is a buszhoz? Lehet, hogy a korához mérten szokatlan bölcsességét rejti debilitált humora mögé? - gondolta magában. Mindenesetre úgy tűnt, Péter pillanatok alatt átvette az irányító szerepet, amit Adam jelenlegi, kissé elnyűtt állapotában nem is vett rossz néven.
Öt megállót kellett megtenniük a busszal, míg a könyvtár elé értek. Az 1872-es, óriási tűzvész után épült Public Library méltán volt Boston egyik nevezetessége. Több mint egymilliós könyvállományával vetekedhetett a világ bármelyik másik nagy könyvtárával.
A busz szinte közvetlenül a városi könyvtárnál állt meg. Gyorsan átvágtak az impozáns aulán és Péter már oda is pördült az információs pulthoz.
- Hali, kislány, merre találjuk az idegen nyelvű irodalom szekcióját? - tette fel a kérdést a pult mögött olvasgató középkorú, enyhén pocakosodó néger férfinek, aki a kislány megszólításon annyira meglepődött, hogy pár pillanatig egy szó sem jött ki a torkán.
- No, mi az ábra, nyújtsak be kérvényt?
A nagydarab férfi erre már kigúvadt szemmel állt fel és egy dühös mozdulattal az információs táblákra mutatott, ahol minden tájékoztatást megkaphatott a náluknál figyelmesebb könyvtárlátogató. Péter egy „köszike cukorfalat" gesztussal még egy puszit röppentett a dühöngő férfi felé, majd öles léptekkel elindult a táblák által jelzett irányba.
- Tudtommal ön magyar származású.
- Nem. Én nem magyar származású vagyok, hanem magyar. Nem látszik a szittya fejszerkezetemen vagy a karikalábamon?
- Nem tűnt fel, hogy ólába lenne. De mitől lenne karikalábú?
- A sok lovaglástól. Tudja, a magyar lovas nemzet.
- És maga is sokat lovagol?
- Nem mondhatnám. Egyszer beszéltem egy emberrel, akinek az egyik távoli rokona látott már egy olyan embert, aki lovagolt. De aztán kiderült, hogy az is csak egy filmhez kellett.
- Akkor mitől lenne ólábú, maga szerencsétlen?
- Genetika, öregem, genetika. A magyarok alacsony, karikalábú emberek.
- De hát maga megvan vagy 190 centi!
- De régebben sokkal alacsonyabb voltam - válaszolta, saját poénján vigyorogva. Ezt azonban már Adam sem tudta megállni nevetés nélkül.
- Maga teljesen idióta! - vágta a fiatalember felé.
- Köszönöm szépen. Az vagyok. Soha nem is tagadtam - felelte felállva Péter, és mesterkélt pózzal mélyen meghajolt. Majd odalépett Adamhez és a kezét nyújtotta.
- Kezdjük elölről. Most már lassan magamhoz térek. A nevemet tehát tudja, én vagyok Ágoston Péter. Ön pedig a professzorom fia. Miben segíthetek? Tudja nekünk azt tanították, hogy az úttörő, ahol tud, segít.
- Mi az az úttörő?
- Ugyanaz, mint itt Amerikában a kiscserkész, csak hülyébben néz ki és a kommunista pártot élteti.
- Akkor még egyszer megkérdezem. Nincs valami nyugodtabb hely, ahol beszélgethetnénk?
- Szóval nyugalomra vágyik. Mindjárt sodrok magának egy dzsointot. Attól majd kiszalad magából a stressz. Az egész tömbben én sodrom a legjobbat.
- Köszönöm, nem élek vele.
- Nem feleség ez, hogy vele éljen. Csak szívni kell. Na mindegy. Jön még hozzám könyörögve, hogy így Péterkém, meg úgy Péterkém, de akkor már késő lesz.
- Nem tartom valószínűnek - felelte Adam némi malíciával a hangjában.
- Nyugtával dicsérd a napot. Meg a vízdíjast - mondta Péter elnyomva saját csikkét a maga elé húzott hamutartóba.
- Ideje lenne a jövetelem tárgyára térni - próbálkozott újra Adam. - A titkárnőm szerint ön volt az, aki elküldte nekem ezt a levelet.
Adam ekkor a belső zsebéből előhúzta apja üzenetét és átnyújtotta Péternek. A fiatalember egy darabig forgatta a kezében a borítékot, mint aki próbál visszaemlékezni valami múltbéli eseményre. Azután hirtelen fény csillant a szemében.
- Ja, igen. Emlékszem már. Az apja adta ide nekem néhány nappal ezelőtt, hogy vigyem be önnek. Ő éppen egy előadásra sietett, ezért nem tette meg személyesen.
- Ezek szerint ön nem is tudja, hogy mit tartalmaz a levél? - kérdezte Adam Pétertől.
- Nem, nem tudom. Én csak továbbítottam.
- Akkor megtenné, hogy elolvassa? Egy magyar nyelvű idézet. Talán magyarként meg tudja mondani, hogy honnan származik ez a szöveg.
- Persze, szívesen, De csak ha elárulja, hogy miért olyan fontos ez az üzenet? - kérdezte Péter átvéve az üzenetet rejtő borítékot.
- Ez volt apám utolsó üzenete.
- Hogy érti azt, hogy utolsó? Ezentúl nem fog szóba állni önnel?
- Ezek szerint maga nem tudja? - kérdezett vissza Adam hitetlenkedő tekintettel.
- Ezek szerint én most semmit sem tudok. Tegnap jöttem vissza New Yorkból. Tudja, a Bodleian az utolérhetetlen kéziratgyűjteményével. De mi is az, amit tudnom kellene?
- Az apámat megölték - mondta Adam lehajtott fejjel - és lehet, hogy ennek a levélnek köze van a halálához.
Péter egy ideig értetlenül nézett a professzorra, de aztán lassan kezdte felfogni: mentora nincs már többé az élők sorában. Fél percig döbbenten állt, majd lassan megkérdezte:
- És ez biztos? Úgy értem, meg is találták a holttestét?
- Igen, sajnos biztos - préselte ki magából a fájó mondatot Adam. Már a temetés is megvolt.
Nem tudván mást tenni megdöbbenésében, Péter lassan kinyitotta a borítékot, majd egyre érdeklődőbb tekintettel olvasni kezdte az öreg professzor levelét. Adam csodálkozva látta, hogy a fiatalember micsoda metamorfózison ment át az elmúlt két percben. A lumpen diákból a másodperc töredéke alatt változott át szenvedélyes kutatóvá. Péter átfutotta még néhányszor a levelet, majd visszanyújtotta Adamnek, aki érdeklődve várta a véleményét.
A fiatalember egy pillanatig gondolkodni látszott, majd így szólt Adamhez:
- Van egy sejtésem a szöveg eredetét illetően. Sőt, majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, de szeretnék teljesen bizonyos lenni. Legjobb, ha átsuhanunk a városi könyvtárba. Ott valószínűleg megtaláljuk ezt a művet.
- Mitől olyan biztos ebben? - kérdezte Adam érezhető kétellyel a hangjában.
- Tudja, Bostonban meglehetősen sok magyar bevándorló él, ezért valószínű, hogy a nagykönyvtárban tartanak számukra magyar nyelvű kiadványokat. Márpedig, ha vannak magyar nyelvű művek, akkor annak, amire én gondolok, ott kell köztük lennie. Legfőképp azért, mert ennek a műnek köze lehet Boston egyes történelmi alakjaihoz.
- Mégis, megmondaná, melyik műről van szó? - türelmetlenkedett Hartel.
- Majd, ha biztos leszek benne. Nem szeretek hülyeségeket beszélni. Legalábbis, ha a magyar irodalomról van szó. Mindjárt magamra hányok valami göncöt és már kotorhatunk is a könyvtárba. Nincs esetleg valamije fejfájás ellen? Csak hogy tisztábban tudjak gondolkodni. Ez a kétnapos buli eléggé betette a kaput.
- Szerencséje van. Ezt kaptam agyrázkódásra - húzta ki a zsebéből Adam a fájdalomcsillapítóját.
- Az pont jó lesz nekem is. Az enyém is valami hasonló - mosolyodott el Péter, majd egy szem gyógyszert kipattintva a levélből, visszaadta Adamnek és bevonult a fürdőszobába. Amíg Péter készülődött, Adam végiggondolta, mit sikerült a szöveg kapcsán eddig kisilabizálni.
Az idézet a kereszténység egyik legősibb és legvitatottabb kérdését feszegeti, Krisztus isteni vagy emberi eredetét. Adam elgondolkodott, hogy vajon ő maga hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Keresztény hagyományok szerint nevelkedett, de őszintén megvallva, nem tartotta magát igazán vallásosnak.
Apja rendszeresen járt templomba és gyakorolta hitét, de gyermekeire nem erőltette rá a vallásosságot. Adam úgy gondolta, hogy a hit nem feltétlenül függ össze a vallásossággal, és a vallásosság nem feltétlenül függ össze a hittel.
Tanulmányai során egyre inkább meggyőződésévé vált az a gondolat, hogy a vallások nagy többsége, vagy talán mindegyike, ugyanazokon a metafizikai alapvetésekben gyökerezik. Az, hogy ki milyen vallású vagy felekezetű lesz, nagyrészt csupán földrajzi és származási kérdés. Ki milyen környezetbe, közösségbe, családba születik, olyan lesz a vallása. A hithez viszont belső lelki tartalom kell. Egyfajta sajátos érzékenység a transzcendentális világ és erők felé.
Munkája során találkozott már olyan emberekkel, akik elvetettek mindennemű vallást, de olyan mérhetetlen hittel rendelkeztek, amely Adamet valósággal bámulatba ejtette. Ezeknek az embereknek olyan kisugárzásuk volt, hogy egész környezetüket képesek voltak energiával feltölteni, noha sokszor ezt nem is tudták magukról.
Egyszer azt írta az egyik dolgozatában, hogy az igazi hit a külső energiák belsővé tétele és annak kibocsátása. Még magának is kissé bonyolultnak tűnt ez a megfogalmazás, de nem tudta jobban megfogni a dolgot.
Jézus figurájával kapcsolatban pedig mindig azon a véleményen volt, hogy személyiségének és tetteinek nagyságát csak emeli, ha emberként gondolunk rá. Hiszen akkor ő emberként le bírta győzni a mindannyiunkban rejtező emberi gyengeségeket és felülemelkedve rajtuk, utat mutatott az egész emberiségnek.
Valahogy úgy képzelte el mindig Jézus személyét, mint egyfajta ablakot, amelyen beárad a fény. Ez az ablak átengedi a fényt, de ha jobban megnézzük, önmaga nem fényből van. Anyagból van, amely azonban oly tökéletesen átlátszó, hogy meg tudja mutatni egy másik, transzcendentális világ valóságát. Az anyagi világban azonban szükségszerűen nem is lehetne másból, csak anyagból.
Ahhoz azonban nem volt benne elég önhittség, hogy véleményt nyilvánított volna egyik vagy másik nézet, Jézus emberi vagy isteni mivoltának igazságáról. Csak próbálta megérteni az igazságot. Többek közt ezért is választotta a vallásfilozófiát tudományterületéül, mert így kívülről tudta értékelni és vizsgálni az egyes vallások és hitek természetét.
De nem volt ideje tovább törni a fejét, mert a jelenlegi problémákra akart fókuszálni. Gondolatai amúgy is egyre inkább kezdtek elkalandozni. Talán az agyrázkódás okozhatja a szétszórtságot.
Szerencsére éppen időben toppant ki Péter a fürdőszobából. Egy sportos zakó és egy szarukeretes szemüveg valósággal csodát tett a fiatalember megjelenésével. Adam legnagyobb csodálkozására a fürdőszoba, mint egy óriási pillangó-báb, a másnapos torzonborz figurából egészen megnyerő külsejű, sugárzóan intelligens egyetemi tanerőt varázsolt.
- Na? Kocogunk öreg harcos? - nézett vigyorogva Hartelre és már indult is a bejárati ajtó felé. A professzor megállapította, hogy a modora azért csiszolódhatott volna még egy kicsit a fürdőszobában, majd behúzva maga után az ajtót, utána iramodott, bár így is alig bírt lépést tartani vele.
Adam elindult volna a kocsija felé, de Péter ragaszkodott ahhoz, hogy a campusból induló, menetrend szerinti busszal menjenek, mondván, hogy az ember ragadjon meg minden alkalmat arra, hogy közösségben legyen.
A professzor nem is nagyon tiltakozott az ötlet ellen, mert úgy érezte, hogy nagyobb biztonságban van, ha emberek veszik körül. Talán ezért ragaszkodott Péter is a buszhoz? Lehet, hogy a korához mérten szokatlan bölcsességét rejti debilitált humora mögé? - gondolta magában. Mindenesetre úgy tűnt, Péter pillanatok alatt átvette az irányító szerepet, amit Adam jelenlegi, kissé elnyűtt állapotában nem is vett rossz néven.
Öt megállót kellett megtenniük a busszal, míg a könyvtár elé értek. Az 1872-es, óriási tűzvész után épült Public Library méltán volt Boston egyik nevezetessége. Több mint egymilliós könyvállományával vetekedhetett a világ bármelyik másik nagy könyvtárával.
A busz szinte közvetlenül a városi könyvtárnál állt meg. Gyorsan átvágtak az impozáns aulán és Péter már oda is pördült az információs pulthoz.
- Hali, kislány, merre találjuk az idegen nyelvű irodalom szekcióját? - tette fel a kérdést a pult mögött olvasgató középkorú, enyhén pocakosodó néger férfinek, aki a kislány megszólításon annyira meglepődött, hogy pár pillanatig egy szó sem jött ki a torkán.
- No, mi az ábra, nyújtsak be kérvényt?
A nagydarab férfi erre már kigúvadt szemmel állt fel és egy dühös mozdulattal az információs táblákra mutatott, ahol minden tájékoztatást megkaphatott a náluknál figyelmesebb könyvtárlátogató. Péter egy „köszike cukorfalat" gesztussal még egy puszit röppentett a dühöngő férfi felé, majd öles léptekkel elindult a táblák által jelzett irányba.
_kicsi.jpg)
