Ádám nincs itt, nincs itt - ismételgette görcsösen magában az asszony. Az üres fehér műanyag poharat markolta, észre sem vette, hogy az már behorpadt a nyomástól. Ádám nem szállt fel erre a gépre, nem is jött ki a reptérre akkor. Biztosan elcserélte a jegyét, éppen azért, hogy ne kelljen együtt utazniuk... Eszter görcsösen kapaszkodott ebbe a reménybe. Ádám most egyszerre volt nagyon távoli és nagyon közeli. Távoli, aki még Kairóban van, talán csak ma megy ki a repülőtérre, és száll fel egy másik gépre, talán sikerült szereznie egy helyet a közvetlen budapesti járatra. Talán már otthon is van? Még nem is tudja, mi történt az Air Mediterrain-géppel?
Az asszony egyszerre akarta is ezt, meg nem is. Ádámnak tudnia kell, mi történt. Ádám mindent tud, mindig olvassa az újságokat, még olyan országokban járva is, ahol nem ismeri igazán a nyelvet. Megveszi a lapokat naponta, és silabizálja, így részt körülbelül tudja akkor is, mi történt a világban.
De ha nincs itt, nem eshet baja. Eszter szerette volna elfelejteni mindazt, ami történt. A sötét gépben ült, alig szivárgott be fény, és arcán legördült egy könnycsepp. Én is öregnek látszom, jutott eszébe, amikor megtörölte az arcát és ujjai alatt érezte a száraz bőrt. Krémet kellene rá kenni.
Az átjáró felől kiáltozást hallott. Óvatosan felemelkedett az ülésben, az előtte levő támla félkör alakú pereme fölött kilesett. Egy zilált fekete hajú nő állt az átjáróban, szemben a terroristával, és olaszul kiáltozott. Eszter csak az egyik szót értette: marito, marito mio, a férjem, a férjem!...Az álarcos megpróbálta ellökni a nőt, de csak bal kézzel, jobbal a géppisztolyt markolta. Mikor ez nem használt - hisztérikus roham vett erőt az olasz feleségen, már-már rávetette magát a géprablóra - amaz elengedte a fegyvert, és jobb tenyerével a nő arcába csapott. A fehér blúzos nő jajszó nélkül szédült be két üléssor közé, és csendesen ottmaradt. Talán elájult, talán tehetetlenül zokogott?... Eszter megrázkódott. Mio marito, mio marito, zsongott még később is a fejében.
- Biztosan nem! - állította a kis, kopaszodó arab, és égnek fordította a szemét. - Allahra esküszik nálunk mindenki, hogy nem vihettek fel fegyvert a gép fedélzetére! A repülőtér biztonsági tisztjét jól ismerem. Szigorú pasas, és nincs nála kivétel. Minden utast megvizsgáltat az őrséggel, fémjelzőn át mehetnek csak be még a várótermekbe is. A poggyászokat pedig kétszer küldik át a röntgenen!
A helybeli egyiptomi megbízott esküdözött előttük, és látták, igazat mond. Ennio és a nagykövet nem voltak jelen, Theodoros aludt valahol. A bizottság többi tagja, az arab tolmáccsal együtt, virrasztott most is. Odakünn már reggel hét óra múlott. A tolmácsot azért rendelték oda, mert sohasem lehet tudni, mi történik még a gép fedélzetén. Lehet, hogy csak a géprablók vezére tud angolul, és ha rosszul lesz vagy a társai lelövik - előfordult már belharc a géprablók között is ~, akkor mindenképpen szükség lesz rá. Szót kell érteniük a banditákkal. Nem jöhet el olyan pillanat, amikor tanácstalanul és tehetetlenül kellene állniuk az eseményekkel szemben.
- Rendben van - mondta egy ciprusi. Egyenruhát viselt. A hadsereg biztonsági tisztje volt, jelentéktelen arcú ember, aki könnyen beleveszhetett a civilek tömegébe is, ha olyan feladatot kapott. - Akkor viszont csak egy módon juthatott fel a fegyver a gépre.
- Két módon - vágott bele az egyiptomi. - A személyzet is felvihette. Valakit megvesztegettek.
- Nem hiszem el - ingatta fejét a pszichológus. - A repülőszemélyzet nagyon jól tudja, miért kell valakinek fegyver a fedélzeten. Ha pedig elrabolják a gépet, éppen az a személy nincs biztonságban, aki segítette őket. Még ha nagy pénzeket is ígértek neki...Nem, ilyet egyetlen stewardess sem tenne. A pilótákról nem is beszélve.
- Akkor csak a diplomaták maradnak. Az ő poggyászukat nem világíthatják át még Kairóban sem - mondta a ciprusi és az egyiptomira vetette szemét. Csak most vették észre, mennyire átható pillantása van. És szürkéskék a szeme, ami nem vallott kizárólag ciprusi eredetre.
