Mama
Alacsony, kövérkés, tűzrőlpattant, kun menyecske volt nagyanyám. Arca ötvenöt évesen is viselte hajdani szépségének nyomait. Derékig érő, kontyba tekert hollófekete hajzutagát ámulattal csodáltuk meg, mikor esténként kibontva, fésülgette. Bogárfekete szemei röntgenként járták át a vele szembenéző tekintetét. Örökmozgó, szervező, a semmiből és étkeket készítő tudománya nélkül aligha éltük volna túl az országépítés, államosítások, jegyrendszer eszement világát. Szenvedélyes, tettrekészsége, pergő nyelve mindig kihúzta a család, süllyedő szekerét a latyakból. Keze alatt égett a munka. Úgy van előttem, amint a seprővel veszekedik. Bizony, ha nem volt kivel pörölni, akkor még a seprővel is összeveszett.
Nagyapán, hallgatag, békés természetű ember lévén, soha nem szólt neki vissza. Még a keresztnevén se szólította mamát. Csak ennyit mondott neki, ha akart tőle valamit: he! Mivel a háború előtt nyáron mindig szakácsnőként dolgozott a Kolopon (Kolopfürdőn), így első osztályú szakácstudománnyal bírt. Ha éppen volt mit és miből főzni. Kappanokká változtatta a kiskakasokat, libákat és kacsákat tömött az elárvult istállóban. Egy zsákot téve ölébe térdei, közé szorította a vergődő szárnyasokat. Megmarkolta a nyakukat, széjjelfeszítette a csőrüket és nyomta beléjük a zsíros kukoricát. Úgy meg tömte őket, mint a libát. Ebből vittünk be minden Erzsébet napon kettőt a zsidónak! Drága jó Fodor doktorúrnak, a háztulajdonosnak.
Hálából ingyen húzta, tömte, pótolta a család fogait, csak úgy grátisz. Csak annyit még erről a fogorvosról, hogy miután túlélve Auswitzot hazajött, elrekvirálták, (államosították) a Magyar utcai villáját a rendelővel együtt. Őt pedig hetvenöt évesen alkalmazták a kisajátított rendelőjében fogorvosként. Így ment ez akkoriban. Jellemző hazaszeretetére, hogy bár egész megmaradt rokonsága, felesége, gyerekei kivándoroltak Izraelbe, ő maradt. Kilencvenévesen megkapta a vasdiplomát, amit Dobi István nyújtott át neki az Országházban.
Szóval mama tömte a libákat, keltette a kiscsibéket, sütött, főzött és etette a megszaporodott családot. Rettenetesen tudott örülni a legcsekélyebb dolognak is. Mindig azon voltam, hogy olyan dolgokat találjak neki mondani, amitől megnevettetem. Olyankor egymásra néztünk és kacagtunk, csak kacagtunk, amíg a nevetéstől kicsordultak a könnyeink. Ilyenkor, kötényének sarkával törölgette könnyektől maszatossá vált arcát.
Volt még neki egy titkos tudománya: vajákoskodott. Még az édesapjától tanulta, aki juhász volt. Ő bírt a gyógyfüvekkel és ráolvasással való gyógyítás tudományával. Mamám csak átörökölte tőle. Együtt jártuk vele a rétet, lápot és kiskosarakba gyűjtögettük a gyógynövények virágait, leveleit, gyökereit, hogy az ólpadláson kiszárítva drogot készítsünk belőle. Mama tudott dömöckölni, tenyérből és kávézaccból jósolni, ráolvasással, szuggesztióval gyógyítani. Mama: mindent tudott, ami a túléléshez kellett
Nem félt ő, még az istentől sem! Odamondogatott a pártitkároknak, magának Rákosinak is!
Hanem a befőzési tudománya! Hatalmas mázas szilkékbe tette el, télire az általa kifőzött szilva, baracklekvárt. A töklekvár, csete (bodza) lekvárral összefőzve valami fenséges ízt adott! Máig a számban érzem lekváros lángos, bukta izét. Azok a tökös-mákos rétesek feledhetetlen gasztronómiai élményt nyújtottak abban a görhe-málé világban.
Volt hátul a kukoricagóré mellett egy füstölő. Ezt a disznóhús füstölésére használtuk. Mivel a disznó tabu állat volt abban az időben,s egy család csak egyet vághatott, abból is a zsírt be kellett szolgáltatni így, hogy ne álljon kihasználatlanul a füstölő, átalakította aszalóvá. Az aszalt gyümölcsöket mamám kandírozta.
Amit a család nem fogyasztott el, arra mindig akadt vevő. Mivel nagynéném alkalmi munkásként a cukorgyári kampájnokban dolgozott, így némi barnacukorhoz, melaszhoz jutottunk, ami a kandírozáshoz nagyszerűen megfelelt.
A szappant is magunk főztük. Úgy éltünk azon a vedlett tanyán, mint a Robinsonok. De miénk volt a tiszai ártér minden vadjával, gyümölcsével. Lelkünk szabad volt és repülve szállt velünk a kék levegőégbe, amint vadnyúl fiakat kergettünk a szélben. Mi, gyerekek tavasztól őszig legeltettük a kecskéket a vadmuharral benőtt vizenyős réten. Ez annyi játszásra adott alkalmat, hogy a nyargalászásban úgy elfáradtunk estére, hogy csutakolás után bezuhanva az ágyba, boldog, mély álomba merültünk. Lelkünk olyankor a mennyországban járt és az ég angyalaival játszottunk álmunkban bújócskát.
Amikor beköszöntött az ősz, számunkra elkezdődött az iskola. Örömmel, vegyes kíváncsisággal mentem az évnyitókra és boldogan lapozgattam a tankönyveket. Szerettem tanulni. Anyám mindig azt mondogatta: Kisfiam, magadnak tanulsz. Ebben a rendszerben mérnök is lehetsz, orvos, vagy akár miniszter is! Én hittem neki, hittem Rákosinak, a kommunistáknak, mindenkinek hittem, de legjobban, önmagamban bíztam. Az önbizalmam az égig ért!
