Gábor mozdulatlanul feküdt az ágyban. A sötétben nem látta, csak hallotta a lányt. A fürdőszoba ajtaja halkan nyílott és be is csukódott rögtön – az éjszaka végre ura lett a szobának. Rájuk borult, közömbösen. A férfi érezte, hogyan ver a szíve. Az ablakok fatáblái mögül csak keskeny réseken szivárgott be a kinti fény.
– Gyere…
Lilla alatt megreccsent az ágy. Gábor kinyújtotta a kezét. Selymesen omló puha anyag akadt ujjai közé. Lilla hálóinge… Kiszáradt a szája:
– Gyere közelebb.
– Itt vagyok – suttogta a lány. Az éjszaka szinte tapintható lett. És forró. A bőrükön ült.
Gábor vakon lendült előre. Lilla combjára csúszott a keze. A lány megborzongott.
– Fázol?
– Nem… Nem azért – Lilla hangja is része volt a sötétségnek. A szoba hirtelen kiszökött az időből, határtalan lett, magába fogadta a mindenséget.
– Szeretlek, Lilla.
– Én is téged… Gábor – a lány a férfihoz bújt. Egy pillanatra talán menekülni akart valamitől. Az idegen környezettől? Védelemre várt. Gábor erősen ölelte, de már az ajkát kereste.
– Csókolj meg…
Aztán felforrósodott körülöttük a levegő. Az ágyon ezer kis parázs izzott, testükbe szaladtak, ott lobbantak-csúcsosodtak narancsszínű lánggá. A vágy olthatatlan, legyőzhetetlen tűzvész volt. Nem, nem szálltak vele szembe.
– Hát itt vagyunk, édes – lihegte a férfi.
– Igen. Velencében – Lilla már nem érezte a szobát, az éjszakát, a levegőt, az ágyat. Iszonyú magasban lebegett, súlytalanul. Gábort érezte csupán, egyek voltak már ők ketten, és még feljebb szálltak, magasra…
– Gábor!
– Lilla…
Utána, jóval később, édes gyönyör-emlékekkel zuhantak félálomba. Lilla még fel-felnyögött, közelebb férkőzött Gáborhoz, a férfi vállára hajtotta fejét. Álmos macskaként gömbölyödött össze az ágy közepén.
Gáborban elömlött az öröm. Itt van hát, és éppen Lillával. Nem kis dolog ez. Megígérte a lánynak, és az ígéretet – annyi nehézség ellenére – teljesítette. Behunyt szemmel feküdt a hátán. Lilla melege átsütött a bőrén. A vágyak teljesülnek, igen.
Látta a Santa Lucia pályaudvar lapos, széles épületét. De már előbb, a vasúti töltésen elfogta az izgalom. A délutáni nap szürkés ködön át ragyogott, a város tornyai álombélieknek tetszettek. Aztán a szürke peronok. És rögtön az idegenek hangos tömege. Hordárok, színes plakátok, hangszórók. Ismerte az utat és gondoskodott róla, hogy ezt Lilla is észrevegye. Hiszen nem először járt itt. A pályaudvar előtt rögtön balra fordult. „A Lista di Spagnán van a szállodánk” – közölte egy bennfentes bizonyosságával, nemtörődömségével, de a szeme meghazudtolta, beitta mohón a látványt, ez a város mindig elbűvölte, lehengerelte, semmivé tette, akárhányszor is látta.
Így aludt el Gábor is az első éjjelen, Lilla mellett.
Velence…
A tenger kékje az ég kékjével egyesül. A távolból hol előbukkan, hol ismét elmosódik a part. A párás köd határvonal is; elválasztja a várost a szárazföldtől. A vörös háztetők mögött újabb színcsík látszik, még messzebb csak sejteni lehet a szigeteket.
Tömzsi tornyok sárgásbarna teste magasodik fel. A Campanile tetején arany-csillanású szobor őrzi az öblöt. A házak – akárha összebújnának – oly sűrűn állnak egymás mellett. Ritkán bukkan elő a fák zöldje, tenyérnyi udvarokról kőfalak fölött bomlanak szét a méregzöld lombok, magukhoz ölelik a fényt.
A csatornák vize örökké fecseg. Apró hullámokat vetnek a hajnal első hajósai: a szemetesek. Dróthálókba gyűjtik a város szennyét, lassan, kényelmesen. Lomhanagy bárkák pöfögnek el, mohalepte fehérszürke márványlapokra csapnak ki a hullámok, aztán elnyugszik a csatorna. A következő hajó ismét felveri...