Ébredés után a pálmamintás mennyezetet bámulta, tűnődései visszaidézték a közelmúltat. Amikor megbízása erre a vonzó földdarabra vezette, majd kiugrott a bőréből, aztán a feladat hallatán bizony lelohadt lelkesedése. A sziget nem túl nagy fővárosának egyik kaszinójában állítólag egy kisebb kókler banda, lehet hogy maga a vezetés, csalással, szélhámossággal kombináltan milliókkal apasztja le már hónapok óta az arra alkalmas balekok pénztárcáját, evvel együtt persze megkárosítja az állami kincstárat is, mely utóbbi tény, sajnos nyilván erősebben esett a latba a megbízatásnál. Neki kellene - de a lehető legdiszkrétebben - lelepleznie ezt a veszélyes társaságot. A kárvallottak, talán büszkeségből, talán egyéb okokból, de nem hajlandók hivatalos szervekhez fordulni jogorvoslatért, így külső segítségre van szükség, ő pedig ismeri az itteni nyelvet, az eddigi magánnyomozói munkája is feltűnést kelthetett, ha őrá esett a választás. Nem kis felelősség szakadt a nyakába. Szerencse vagy éppen balszerencse, ki tudja, mindenesetre szülein kívül nem hagyott otthon senkit, a családalapítás még várat magára.
Öt éve már, hogy szakítottunk... pedig... ő volt az igazi, ábrándozott a széles ágyon volt kapcsolatáról, míg hamarosan újból elnyomta a könnyű álom.
A vacsoraasztalhoz aztán frissen, kisimultan sétált le. A szálló teraszán már javában állt a bál, egy helyi ütőhangszeres zenekar ritmusos talpalávalót játszott. A színültig tele étteremben a hölgyek kivágott kisestélyit, partnereik könnyű nyári inget, mellényt viseltek. A hangulat az elfogyasztott italok mennyiségével egyenes arányban fokozódott, a személyzet már hozzászokott a távoli vendégek ilyetén szokásaihoz. Kate utolsóként foglalta el helyét, a többiek már az előételnél tartottak. Nem tudta, most sírjon vagy nevessen, a hely pompája magával ragadta, de a magány...
A szomszéd asztalnál magasba szökött a jókedv, egy idegen hanghordozással beszélő, rövid, fekete hajú férfi érdekes trükkökkel szórakoztatta a főleg hölgyekből álló csoportot. Hol eltűnt, hol megkerült valami a terítékről.
Déli származású lehet... és milyen jóképű, gondolta Kate. Soha nem volt igazán egyedi zsánere, akikhez jobban vonzódott volna, nem számított szőke, vagy barna az illető, vagy volt valamilyen kisugárzása feléje vagy nem, és ez el is döntötte a további esélyeket. Bár azt észrevette, hozzá inkább a szőkébbek vonzódnak, talán az ellentét miatt, csak az az „igazi", valahogy az nem sikerült. Stílszerűen, varázsütésre történt megismerkedésük. Egy, a semmiből előkerült virágcsokorral lepte meg a lányt az asztalnál, óriási sikert aratva a teraszon. Kate, mint egy félénk kamasz ült ott megszeppenve, soha nem volt még ennyire a középpontban.
- Szabad egy táncra? - kérte őt a műsor befejeztével nyílt, meleg, barna szemeivel a férfi. A víg kedélyű estet Kate a parton fejezte be. Halkan visszhangzott a tenger morajlása a láthatatlan hullámtörőkön, a nedves illatok között meztelen lábbal lépkedett a homokon, gondosan kerülgetve a délután épített homokvárak maradványait. Néha lehajolt, megigazgatta azokat, ahol a víz már kikezdte a sima falakat, ott betapasztotta a sérült lyukakat. Az aranyló telihold boldogan táncolt a mozdulatlan vízfelszínen. A lány száját megédesítette a dupla martini, amit együtt fogyasztottak el a tánc után az ismeretlen lovagjával. A part menti szállodákból kiszűrődő fény bámulatos árnyképeket produkált, hol valamiféle állat, hol egy épület vagy akár egy jól ismert tárgy sziluettje bontakozott ki egy pillanatra a homokban, csak a képzelet húzta meg a határokat.
- Kisasszony - szólalt meg mögötte egy ismerős hang -, ez nem az öné?
Kate-ben megbomlott a nyugalom, megperdült, de a maga előtt látott ragyogó virágok színpompája, és a mögötte mosolygó arc felmelegítette lelkét.
- Bocsásson meg, ha megijesztettem, nem volt szándékomban, de ezt a csokrot otthagyta az asztalánál. Csak nem más az ízlése? - kérdezte volt táncpartnere.
- Ó, dehogy - szabadkozott a lány.
- Tudja, az imént a vacsoránál...szóval úgy éreztem, egy életem, egy halálom, legyőztem szégyenlősségemet, és íme, itt vagyok.
- Ön követett engem? - sandított rá titkolt örömmel Kate.
- Hát... meglehet tiltani a bolygónak, hogy kövesse a ragyogó napot?
A lányon végigfutott az a mindannyiunk által folyton keresett érzés, ám az elpirult arc a jótékony homályba veszett.
- Mit csinál itt a parton egyedül, Kate?
- Ma már a második férfi, aki a nevemen szólít, biztosan nincs rám írva?
A férfi elengedte a füle mellett.
- Csatlakozhatom önhöz, ki tudja, errefelé milyen ellenségek tanyáznak, polipok, cápák, emberek?
- Ön talán olasz? - engedett meg magának egy feltételezést a lány. - Ja, persze, Nagy Martini, a bűvész. Bocsásson meg, művész úr.
- Ez roppant furcsa, egész eddigi életemben mindig arra vágytam, hogy így szólítsanak, de most valahogy mégis jobb szeretném a Vincenzót. Való igaz Nápolyban születtem, de ma már, mint világpolgár utazgatom fellépésről fellépésre.
- És lecsap minden magányosnak tetsző nőre.
- Miért, nem az?
Kate elmerengve figyelte a fénylő égboltot.
- Nézze, Vincenzo! Látja, ott fenn azt az ártatlan csillagot? Úgy fest mindenkinek, mintha teljesen egyedül lenne az égen, hiszen a hozzá legközelebbi társa is több fényévnyire van tőle, még csak beszélgetni sem képesek egymással. És mégis egy nagy-nagy családot alkotnak, mert azok mind az Orion csillagképhez tartoznak, és szükség van mindegyikükre, egymás nélkül mit sem érnek. Nincs magányos csillag, ez csak látszat, mint ahogy nem sokat ér az ember élete, ha nem tudja megosztani másokkal.
- Nos igen, illúzió az egész világ, az egész élet. Pedig az egyedüllét sosem ugyanaz, mint a magány, nekem elhiheti, folyton magányos vagyok, de sohasem vagyok egyedül. Ezek a partik csakis a szingliknek kellemesek és izgalmasak, a házasok már jó előre tudják kivel fognak majd haza menni. Jobban jár, ha később ellenőrzi, valóban az ön keze van-e a zsebében. Például, most mit lát?
- Nos, egy kedves férfit, aki flörtölni próbál az én romantikámra apellálva.
- Ez azért nem olyan biztos! Lehet, hogy ezt csak én akarom, hogy így lássa! De az is elképzelhető, mindez pusztán szemfényvesztés. Az én bűvészmutatványaim is mind ezen alapulnak.
- Hát akkor áruljon el legalább egyet közülük.
- A bűvész sohasem tárulkozik ki, sohasem osztja meg titkait, még az élete árán sem. Ezt jól jegyezze meg, Kate!
- Sejtettem... de legalább őszinte - figyelte a végtelen óceánt a lány. - Önnek pusztán a bűvészet az élete?
- Ó, nem. Bevallom, sajnos van egy gyengém, a szerencsejáték, persze csak a tévé brazil szappanoperái után - válaszolt felemás arccal a férfi. - De be kell látnom, csak annyit nyerhetek, amennyit engednek nekem.
- Hoppá, épp egy legendás helynél járunk. Érdekli?... Állítólag réges-régen egy helybéli ember itt talált menedéket, abban a sötét barlangban ott fenn, remeteként élt benne, és... tartotta légyottjait egy környékbeli szépséggel, ám amikor fény derült bűnös kapcsolatukra, mindketten a mély tengerbe vetették magukat.
- És lett belőlük egy sellőpár.
Egy darabig szótlanul követték a partot, Kate kagylókat keresett, otthon ezt kérték tőle szuvenírként, végül a férfi szakította meg a némaságot:
- Mondja, mi elől menekül, Kate?
- Tudja, annak, aki igazgyöngyre vágyik rengeteg kagylót kell felnyitnia.
- De, mégis, otthon nem talált rá?
- Éppen a volt férjem elől menekülök - hazudta könnyedén -, aki még itt is zaklat.
- Mit akarhat magától?
- Talán bosszút forral, mert elhagytam - játszott tovább Kate.
- Majd én megvédem, ha ennyire védtelen, semmi oka a félelemre!
- Ne mondja ezt!
Mialatt a lány megpróbált hálásnak mutatkozni, a semmiből feltűnt egy fiatal pár. Kéz a kézben suhantak el mellettük, a nő nyakában hatalmas kereszt himbálódzott. Kate egy, a számára teljesen ismeretlen parfüm illatát érezte. Sápadt arcokkal és üres tekintetekkel találkozott, beleborzongott, majd utánuk fordult, és döbbenten fékezett.
- Nézze! Nézze, Vincenzo! - bökdöste az olaszt. - Eltűntek! Nézze a földet, sehol egy lábnyom, csak a miénk látszik ott jó mélyen.
- Nyilván elmosta a víz.
- A miénket meg nem?
- Na látja, ez is egyfajta illúzió! Inkább menjünk vissza - solta Vincenzo -, meghívom egy italra.