Gellori ezredes nagyot sóhajtott, amikor a titkárnője bejelentette: Lanti őrnagy szeretne vele beszélni, méghozzá sürgősen. Az ezredes ki nem állhatta az őrnagyot. Fontoskodó, felfuvalkodott hólyagnak tartotta, és nem lehet azt mondani, hogy túl sokat tévedett volna. Gellori jó emberismerő volt. Ez az ő szakmájában igen fontos tulajdonság volt, aminek gyakran az életét is köszönhette, mint a katonai elhárítás főnöke. Igaz, neki is volt felettese, egy ősz tábornok, de az inkább a vezérkarban töltötte az idejét, a miniszterekkel járt vadászni, és a gyakorlati munkát inkább az ezredesre bízta. Így Gellori nem ok nélkül érezte magát a szervezet vezetőjének, annál is inkább, mert felhatalmazták rá: adott esetben, a saját belátása szerint életről és halálról is dönthet.
Szóval, az ezredes ismerte Lantit, és azon az őszi délelőttön kis habozás után bosszankodva mondta a titkárnőnek:
- Engedje be.
„Mi a fenét akarhat?" - töprengett Gellori, miközben egyik kezével benyúlt íróasztala fiókjába, és elindította a hangfelvevőt. Jobb, ha az ilyen beszélgetésnek nyoma marad.
Lanti, ez a kissé nehéz felfogású alak annak idején a védelmi miniszter protekciójával került a szervezethez. Pártfogói talán úgy vélték, Lanti úr itt aligha csinálhat bajt, hisz tudták, hogy úgysem bíznak rá semmi fontosat... Ami ezt az utolsó dolgot illeti, nem is tévedtek. Lanti a tudományos kutatási osztály védelmi csoportjába került, ahol aztán nem kellett sokat dolgoznia, és az élete sem forgott veszélyben.
Évek óta dolgozott ebben a beosztásban, és soha semmivel nem tűnt ki. Az őrnagyi rangot is csak azért kapta, mert már elmúlt negyven, így hát illett adni egy csillagot a váll-lapjára.
Nyílott az ajtó. Lanti alacsony, kövér, korán kopaszodó férfi volt. Verejtékcseppek csillantak szeplős homlokán, pedig sem az épületben, sem odakinn nem volt hőség. A nap fátyolfelhők mögött bujkált, Gellori látta az iroda széles üvegablakán át. „Szóval izgatott az őrnagy - gondolta villámgyorsan -, van hát valami, ami ezt a kövér, tehetetlen alakot is felizgatja?"