TÚLÉLŐK

Felállt elszántan és belebámult az egyre gyengülő napfénybe. Eszébe jutott, hogy elő kell keresnie Tim erős reflektorát is. E célból hirtelen újra visszaguggolt a földre és megkísérelte előcibálni a telepakolt zsákból a lámpát a fiú mozdulatlan feje felett. Egy különös zaj azonban megállította a kezeit. Mintha valami vaskos, hosszúkás tárgy suhant volna el felette, amely célt tévesztve viharzott tovább. Ijedten nézett fel, hiszen arra gondolt, annak a valaminek ő lehetett a célpontja. Most első ízben rémült meg, mióta kitisztult a tudata. De semmiképpen sem akart felnézni. Azért sem! Nem akart szembesülni semmiféle vadászó ragadozóval, amely rá feni a fogát. Ha nem látja, talán el tudja hitetni elméjével, hogy ami az életére akar törni, az valójában nincs is ott, nem is létezik. Remegő kézzel és kapkodó mozdulatokkal sikerült valahogy kirántania a málha szorításából a reflektort. Még mindig szigorúan a földet, a szürkülettől már alig látható ösvényt bámulta, aztán gyorsan felkattintotta a lámpát. A fénykéve erőszakossága szinte megbecstelenítette a vadonbéli alkonyt, de Janett nem foglalkozott ezúttal ilyenfajta aggályokkal. Sietve nekiindult az ösvénynek, visszafelé.

Ha hátrafordul, talán észreveszi a támadást, ami ellene irányult. De nem fordult hátra.

...A juhar göcsörtös ága nesztelenül ismét előrelendült. Az iménti próbálkozása, hogy könnyedén megragadja a lány torkát, ahogy tette ezt a többiekkel is, kudarcba fulladt. Ezért most sokkal körültekintőbben járt el, hogy a negyedik áldozatot is elejtse ezen a remek napon. Mind a tizenhárom méteres magasságával előredőlt, hogy az alsó, gyilkoló ág utolérje hirtelen meglódult célpontját. A juhar szinte telepatikusan érezte, a lány tisztában van azzal, hogy titokzatos erők az elejtésében mesterkednek. A fa érezte benne a különlegességet is, a  másságát, amitől élénkebb, színesebb és érzékenyebb a lelke. Hiszen ez a fiatal lény egyetlen pillantásnyi ideig még az első áldozat elejtésének is szemtanúja volt. Bár - a juhar azt is érzékelte - elméjében ez hallucinációként raktározódott el. De a fiatal, nőnemű lény mégiscsak látta, észrevette a tettet.  A faág azonban az együttérzés, vagy az elismerés minden jele nélkül nyomult át a tisztáson. Olyannak tűnt, mint egy óriási kaméleon rugalmas,  előrelendülő nyelve. Nem sietett, bár már szinte elérte a törékeny, halálra émült lény vállát. Az ágvillája kéjes lassúsággal szétnyílt, hogy ráfonódjon a menekülő lány nyakára. És egyetlen pillanat múltán már magáénak tudhatta őt is.