A Titán-terv

Utta már hibernált „álomba" merült. Teste  mozdulatlanul  feküdt  a  tartályban.  Az  áttetsző fedélen  át  csak  az  arcát  láthatta  volna  egy  külső  megfigyelő.  De  ilyen  nem  volt.  -  A  hibernátortér  pontosan  az  űrhajó  testének  középvonalában  helyezkedett  el,  és  most csak  a  fal  mellé  erősített  tartályok  álltak  ott.  Még  égtek a  lámpák,  hisz  a  folyamat  még  nem,  fejeződött  be.  Utta testének  hőmérséklete  majdnem  elérte  az  őt  körülvevő gázok  hőmérsékletét.  A  lány  már  nem  lélegzett,  szívverése  megállt,  életfunkciói  megszűntek.  Sejtjeiben  nem zajlottak  változások:  azok  nem  szaporodnak  és  nem  halnak  el.  A  hűtést  végző  gázok  közé  olyanok  is  keverednek,  amelyek  bejutva  a  sejtekbe,  megakadályozzák  a  jég képződését.  Utta  hát  nem  tudott,  nem  tudhatott  semmit a  világról,  amelyből  most  mintegy  „kijött",  és  nem  tudta senki,  mikor  megy  vissza,  vagy  hogy  egyáltalán  visszakerül-e.

...Trin  is  távolodott.  Éppen  megkapta  a  hibernáló  gépegyüttestől  a  szükséges  injekciót,  és  életfunkciói  lassan csökkentek.  Behunyta  a  szemét.  Nemegyszer  átesett  már ezen,  azért  mégis  elfogta  a  halálfélelem  -  tudta  a  többi űrhajóstól,  hogy  azokra  is  ugyanígy  hat  ez  a  dolog.  A hibernátortér  kellemetlen  helynek  számított.  Azért  helyezték  el  minden  űrhajótest  közepére,  hogy  védve  legyen  katasztrófák  esetén.  Ütközés,  nukleáris  hajtóműrobbanás  vagy  bármi  más  esetben  ez  a  négyszeres biztonsági  rendszerrel  körülvett,  többszörösén  légmentesen  lezárható  kicsiny  rendszer  fennmaradhatott,  sőt  innen  egy  pulttól  vezérelni  is  lehetett  a  hajót  -  ha  annak vezérlőrendszere még megmaradt egy katasztrófa után... Mégis,  nem  volt  ez  jó.  Majdnem  olyan,  mint  a  halál  - mondogatták  az  űrhajósok.  így  volt  ezzel  Trin  Dorg  is.  Negyvenkét  évesen  elmondhatta  magáról:  már  számtalan  űrutazásban  vett  részt,  sőt  maga  is,  egy  akkor  még alig  ismert  bolygón  született,  kívül  a  Naprendszeren  - hát  sok  mindent  megszokott,  mielőtt  más  emberek egyáltalán  megismerték  volna  azokat.  De  a  hibernálás kissé  mindig  az  elmúlásra  emlékeztette.  Annál  is  inkább,  mert  másokhoz  hasonlóan  ő  is  jól  tudta:  az  emberi  technika  nem  tökéletes.  Sebezhető  is.  Ha  valakit  ebbe  a  félig élet  félig  halál  állapotba  tesznek  át,  sohasem  tudhatja, meglátja-e  valaha  ismét  az  igazi,  nagyon  is  tapintható, reálisan létező világot. És Trin még nem akart meghalni. ...Brod  most  volt  a  folyamat  kezdetén.  Csak  egy  perce, hogy  leült  az  „ágy"  szélére,  majd  belefeküdt.  Még  látta maga  fölött  az  alacsony  mennyezet  lámpáit.  Ezek  közömbösen  néztek  le  rá,  erőteljes  fénnyel  világítottak,  bár hamarosan  a  férfinak  úgy  tűnt,  csökken  a  fényük.  Mi  történt?!  Csak  akkor  értette  meg,  hogy  az  automata  berendezések  már  javában  mőködnek,  rátolták  a  tetőt  a  fekhelyére,  és  indul  a  gáz...  Az  utolsó  gondolata  még  az  volt, hogy  most  már  mindegy,  ez  lesz  életében  a  második  hibernálás,  és  ráadásul  az  első  igazi  is  -  hiszen  az  az  első csak  néhány  napig  tartott,  inkább  kísérlet  volt,  mint  igazi.  Az  űrhajósképző  iskolán  az  utolsó  évben,  még  a  nagy gyakorlat  előtt  hibernáltak  mindenkit  pár  napra,  hogy lássák,  szervezetük  képes-e  alkalmazkodni  ehhez  a  nem is veszélytelen folyamathoz. A  fiatalember  csak  a  hideget  érezte  -  vagy  már  azt  sem?...  Agyi  folyamatai  hamarosan  leálltak,  egy  kép  volt még  előtte:  valahol  egy  magas  hegycsúcs  fölött  repül, nem  tudta,  madár-e  vagy  ember,  de  tisztán  érezte  önnön szárnyalását  -  aztán  mindennek  vége  szakadt,  csak  a  hatalmas sötétség uralta el testét, lelkét.