- Nicsak! Úgy tűnik lázadással van dolgunk – mondta a harmadik katona röhögve. – Na lássuk, ki fogja be először. – Zorelt először lágyékon rúgta, majd belebokszolt a torkába.
Zorel összerogyott és elájult.
- Állatok! – kiáltotta ismét Frugo. – Alantas állatok vagytok!
- Elég már, öreg! – A röhögő katona arca elvörösödött a haragtól amint Frugo fekhelyéhez lépett. – Mostantól majd biztosan csendben maradsz. – Egy kötelet szorosan az öreg nyakára tekert.
A katonák nevetve hagyták el a kamrát.
Mire Zorel magához tért, Frugo már halott volt.
- Értelmetlen – ismételte Wrix korábbi megállapítását. – Teljesen értelmetlen. Oda lett még egy ártatlan ember... Ezért a bolygóért nem felel valódi isten?
Wrix elnézte Zorelt, amint kétségbeesetten próbálta feléleszteni Frugot.
- Túl késő – gondolta együttérzéssel.
- Miért? – ordította Zorel. – Miért kellet megszegnem a fogadalmamat? Miért? – Leeresztette fejét, s az öreg mellén pihentette meg. – Jó öreg Frugo, még élhetnél... Én vagyok az oka halálodnak.
- Így igaz – értett egyet magában Wrix. – Még életben lehetne... Erősnek és dacosnak kellett volna lenned, mint eddig voltál... Biztosan az lettél volna, ha tudsz azokról a korvagokról, akiket Zuppo házánál lebénítottam. Ők épp most érkeznek vissza ide Dudvoba... Amint elmesélik társaiknak, milyen különös kalandban volt részük, a helyzetnek ebben a fogdában is változnia kell... Bizony, ha legalább még egy éjszakán át kitartottál volna.
Ideje volt, hogy Wrix elhagyja a fogdát.
- Kiváncsi vagyok, hogy Zebrionak milyen fogadtatásban lesz része – gondolta Wrix, miközben áttelepítette magát Sobor házába, ahol a parancsnoknak jelentenie kellett.
A korvagok nagy főnöke már megvacsorázott, s a szokásos mennyiségű vörös bort is bevedelte. Házának első kamrájában, kedvenc székében pihengetett viszonylag jó hangulatban. Ezidőtájt általában már lefeküdt valamelyik ágyasával, s vagy kéjelegve, vagy erőszakosan szeretkezett, attól függően, hogy korvag vagy chrom lányt kívánt éppen. Ez a nap eltért a többitől.
- Zebrionak már vissza kellett volna térnie – morogta magában Sobor.
Végre egy őr berontott, s közölte Soborral, hogy Zebrio kinn vár.
- Engedd be! – utasította az őrt Sobor.
- Főnök, elnézést... – Ez volt az első, amit belépése után Zebrio mondott. – El kell mondjam neked, hogy...
Sobor rögtön szavába vágott: - Nehogy azt mondd nekem, hogy a chrom nélkül jöttél vissza!
Zebrio lehorgasztotta fejét, sóhajtott, majd széttárta karjait.
- Mit akar ez jelenteni? – kiabált Sobor, miközben felállt. Amíg körüljárta a jókora asztalt, egyre csak parancsnokát nézte, várva a választ.
- Nem is tudom, hogy mondjam el, mi történt pontosan – kezdte magyarázatát Zebrio. – Kétlem, hogy elhiszed... Most, hogy visszatekintek, olyan valótlannak tűnik... Pedig megtörtént.
Sobor türelmét vesztette. – Hamar! Ki vele! – ordította. – Beszélj, ember! Mondd, hogy mi történt!
- Főnök, a chrom vezérnek mágikus ereje van... Éppen el akartam fogni... de ő lehetetlenné tette azt.
Sobor Zebrio elé állt és összeszűkült szemekkel nézett rá. – Folytasd, hallgatlak – mondta visszafogott hangon.
- Főnök, bekerítettük a házat, ahogy parancsoltad. A chromnak legkisebb esélye sem lett volna a menekülésre... Bementem két legjobb katonámmal... A chrom éppen vacsorázott egy nő és egy másik férfi társaságában... Ha hiszed, ha nem, nem is törődött azzal, hogy ott vagyunk... Szeme sem rebbent, amikor meglátott bennünket. Már ettől gyanút fogtam... Mondtam neki, hogy te küldtél bennünket, azért, hogy őt elfogjuk, s ide hozzuk eléd... Ő egyszerűen felállt, s azt mondta, menjünk békében... Azt is mondta, mondjam meg neked, hogy engedd szabadon a foglyokat.
Amíg Zebrio megállt, hogy lélegzetet vegyen, Sobor közbeszólt: - Eddig nem tetszik – harsogta. – Olyan benyomást keltesz, mint néhai vezérünk, Nezír... No, mi történt?
- Főnök, azt fogod gondolni, hazudok... Esküszöm, amit mondani fogok, olyan igaz, mint az, hogy itt állok előtted... Kötelemet az asztalra dobtam, és előreléptem, hogy megragadjam... Ő felállt és azt kiáltotta, álljak meg, ahol vagyok. Felemelte a kezét, s akkor láttam valamiféle sugarakat, amelyek átmentek rajtam. Teljesen megbénítottak. Mármint a sugarak... Képtelen voltam megmozdulni. Az agyam működött, láttam és hallottam... de a testemet nem tudtam mozdítani... Amikor leeresztette a kezét, a sugarak eltűntek, én meg visszanyertem mozgásképességemet... Azt mondta, ha nem akarok újra lebénulni, menjek el. Én meg elmentem.
- Te idióta! – tört ki Sobor. – Te agyalágyult, mafla idióta! – Közelebb hajolt Zebriohoz és megszagolta. – A nadrágod biztos tele van szarral. Azonnal meg kellene, hogy öljelek, amiért ezzel a tündérmesével etetsz. Azt hiszed, beveszem az ilyen hülyeséget? Annál jobban ismersz engem. – Egy időre elhallgatott, majd behívta az őröket. – Vigyétek előlem ezt a szarházit! Áruló! Vigyétek a fogdába és zárjátok be a chromok mellé!
- Főnök – próbált tiltakozni Zebrio -, én az igazat mondom. Kérdezd meg Siropot vagy Krovit, ők ott voltak velem, amikor ez történt.
Sobor egy hirtelen kézmozdulattal a földre teremtette Zebriot. Kirántotta baltáját derekára erősített tokjából és lesúlytott a fegyverrel. Az éles kő úgy hatolt át Zebrio koponyáján, mintha az egy darab kenyér lett volna.
- Megvetem a gyávákat – mondta Sobor, miután kihúzta baltáját Zebrio fejéből. – Dobjátok le a falun kívül! – utasította az őröket. – Hagy rágják le csontjairól a húst a farkasok!
- Akarod látni Siropot és Krovit? – kérdezte az egyik őr. – Kinn várnak.
- Kötözzétek meg őket, aztán fogdába velük!
- Ahogy akarod – felelte az őr.
Wrix felvonta holográf szemöldökét. Amint ott ült láthatatlanul Sobor kőasztalán, tudta, hogy a korvag főnökkel szembeni ellenszeve legalább egy fokkal erősebb lett...
