A másik oldalon

Az az ember teljesen váratlanul jelent meg. Még tavasszal történt a dolog, az Ablaknál ültem éppen, valami újsággal, kisütött a nap, a tarkómon éreztem. A Csengő aznap másképpen szólt (észrevették-e már, hogy az időjárástól függ, vagy a gombot nyomó ember természetétől, de az ajtócsengők mindennap másképpen csengenek) és rögtön sejtettem, hogy nem jó hír vagy esemény következik. Azonnal letettem az újságot, anyám beszélt valakivel odakünn, az Ajtóra akasztottam a tekintetemet. Tudtam, hogy egy másodperccel később megváltozik a szememre vetülő kép, a fakeretben valaki megjelenik és történni fog valami.

Persze, éppúgy beállíthatott volna D. bácsi vagy valamelyik szomszéd, vagy egy számlás vagy a postás. De néha van ilyen megérzése az embernek. Akkor is tudtam, sejtettem, hogy egy idegen jön. Csak azt nem vártam, hogy éppen hozzám.

A férfi olyan harmincöt-harmincnyolc éves lehetett, szőke, sápadt, nagyhajú, vékonycsontú. Nem először járhatott nyomorékok lakásában, rögtön láttam rajta, ahogy próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem látná, hogy tolószékben ülök, nagy erőfeszítéssel nézte rendes széknek ezt a fekete csillogású ormótlan dögöt, nem akarta látni a csonkjaimat és ezért tényleg nem is látta őket. Mondom, nagy gyakorlata lehetett az ilyesmiben. Alig nézett körül, leült, papírokat húzott elő a vadonatúj aktatáskájából - a fedele, éppen mert új volt, nehezen hajlott rá az alsó részére, mereven elállt no és a beszéde is különleges volt, azt éreztem benne a leginkább, amit el akart titkolni: a zavarát. Először gyorsan beszélt, aztán, amikor leült és végre rám nézett, akkor meg lassan. A szemembe nézett, persze hogy oda, de nem azért, mert annyira őszintének akart látszani, hanem, hogy elkerülje a lábam látványát, vagyis hát a térdnek álcázott csonkjaimat, melyek feléje meredtek mint két, gyűrött nadrágszárba rejtett tömpe ököl.

Kezet nyújtott, aztán azzal kezdte, hogy a kerületi tanácstól jött, ahol ők éppen most írják össze a kerületben élő... hm... mozgássérülteket, és mindnyájuknak szeretnének segíteni. - Az eddigi gyakorlattal ellentétben nem segélyekről és hasonló akciókról van szó, hanem a felmérés célja: munkalehetőségeket teremteni ezeknek az embereknek - a mondat túl-kerek-szabályos volt, begyakorlott, aznap már vagy hatodszor mondhatta el, igen. Reggel járhatott két utcával odébb annál a bénult nőnél, meg a téren a fickónál, akinek a gesztenyemassza-keverőgép levágta könyökből a jobb kezét és akivel néha én is sakkoztam a kőpad mellett - Dögölj meg! - gondoltam szelíden és egyetlen szót sem szóltam. Lesz még elég lakás, ahová el kell menned és ugyanígy beszélsz majd ott is! - Közben néztem a szemét, de hiába próbáltam elkapni-leláncolni a tekintetét, már nem nézett az arcomba, ide-oda kapkodta a tekintetét, a beszédbe menekült, az volt az egyetlen kötél, amibe kapaszkodott - Segítenünk kell önökön... valljuk, hogy a sors által leginkább sújtott egyénnek is joga van ahhoz, hogy a társadalom számára hasznossá tegye magát. - Öntötte a szöveget, vezércikk-ömleny volt, hagytam, hadd beszéljen, még mindig nem nyitottam ki a számat, jobb is. Mert a fejére olvastam volna: - Te csak hivatalból vagy most itt, öcsi. Az együttérzésed is hivatali kötelességed, és kész. Az erre a hétre rádszabott feladat. Elvégzed és kész. A főnököd a te arcodat találta a legalkalmasabbnak, egy kenetes pap veszett el benned, fene a nyájas szövegedet...