Apokrif

Estefelé az utcai lámpák fényében fürdőzve sétálgattam egymagam a városközpont felé. Gondoltam, beülök valahová, és megiszogatok csendesen egy forró, citromos teát, miközben elmerengek eddigi nyomorúságos életemen, illetve további bizonytalan jövőmön. Mielőtt azonban beléphettem volna a csípős hidegről a csábító meleg kávézóba, a hívogató asztalok, és társalgó emberek közé, valami a bal vállamra nehezedett.
- Helló, kedvesem... - szólított meg aztán egy ismeretlen hang, mire hátrafordultam.
Egy idősebb férfi állt előttem, hosszú, ősz haja szelíden a vállára telepedett. Fekete, bokáig érő kabátot viselt, a cipőjéből alig láttam valamit.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen, mire az idős férfi szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Azt hittem, megismersz majd. De sebaj.
- Sajnálom, de nem ismerem magát - mondtam még mindig kedvesen, aztán egy pillanatra az üvegajtón túlra siklott a szemem, a kávéház belsejébe. Az idős férfi közelebb lépett hozzám annyira, hogy már szinte zavarba jöttem tőle, és vastag, ősz szemöldöke alól a szemembe nézett. Hirtelen úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, de másodperc töredékéig tartott csupán az egész...