Tendrix kőarccal hallgatta végig nyomozása eredményét, aztán kegyesen intett:
- Igyekezzen tovább! Holnap nem kell bejönnie. Szeretném, ha eredményt mutatna fel.
Hillnek már a nyelvén volt, hogy hát eddig mit csinált? Amit eddig tud, az kevés lenne? A koncepciója készen volt, el is mondta Tendrixnek. A főnök túl régen volt már rendőr ahhoz, hogy ne jusson el maga is ugyanarra a következtetésre. A dolgok egybevágtak: a betörők megvásárolták Biront. Lefizették, megvesztegették. Biron egyik nap kilopta az udvari kapu kulcsait, otthon vagy a lakása közelében találkozott egyik megbízójával. A fiatal férfi feltehetően azonos az egyik későbbi tettessel. Elmentek másolatot csinálni, és azt a cinkos magával vitte. Bironnak nyilván nagy összeget ígértek, ezért mondta később a lányának is: minden jóra fordul. Vége a rossz életnek, a szegénységnek... De akkor most hol van? Már régen otthon kellene lennie, legfeljebb pénz nélkül. Talán nem mindet adták neki oda azonnal. Nehogy feltűnjön a költekezése. Vagy minden egészen másképpen történt?...
Délután hatkor elment az egyetemi könyvtárba. Legalább három éve járt itt utoljára, az utolsó vizsgáira készülődve. Az ismerős falak ugyanazt a hangulatot árasztották magukból. Hill mégsem érezte ugyanazt, amit akkor. Megértette: ő változott meg, nem az egyetem. A könyvtár padlója ugyanúgy nyikorgott, a nagy csöndben ülő férfiak a kis asztaloknál, lámpáik alatt fel is emelték fejüket közeledtére. A régi könyvek szagát is szerette. De már minden máshogy volt, mint annak idején. Az utolsó évben egy Emily nevű lánnyal járt - hát Emily is eltűnt az életéből, mint annyi más, mint oly sokan mások. Idefelé jövet a folyosón látta régi professzorát, rá is köszönt; az öreg csak biccentett - nem ismerte meg. Hogy múlik az idő!...
Aztán odahozták a kért folyóiratokat, könyveket, és munkába merült.
Az első három cikk nem tartalmazott számára semmi érdekeset. A régészek az „atlantiszi koronával" kapcsolatban csak feltevéseket fogalmaztak meg. Az egyik azt állította, Mohendzso-Daróból ered, és így természetesen az indusi kultúrából való. A szerző arra célozgatott kis művében, hogy az „atlantiszi" jelző teljesen megtévesztő, a mohendzso-darói terrakotta szobrok között kell keresni a korona motívumainak ősi mintáját. Emlékezett rá, hogy ez a kultúra még sok meglepetést rejt, hiszen például a mohendzso-darói pecséteken látható írást sem fejtették meg.
Egy másik cikkíró a korona atlanti - ha nem is atlantiszi - eredete mellett tört lándzsát. Állította, hogy vizsgálatai szerint a műtárgyat valóban koronaként használták, feltehetően egy közép-amerikai törzsnél a Kolumbuszt megelőző időkben.
A könyvekkel sem volt több szerencséje. Vagy alig említették a koronát, vagy épp csak odavetettek róla pár sort. Hill egyre dühösebben rakosgatta félre a vaskos köteteket, és már egyre fogyott a reménye, hogy bármilyen épkézláb, használható információhoz juthat. Magában füstölgött a kutatók szűkagyúságán, és elővette az utolsó kis könyvet. Este nyolc múlott, jegyzetei elfértek egyetlen papírlapon, és úgy érezte, elvesztette ezt az estét.
A népszerű kiadvány valójában Atlantiszról szólt. Szokás szerint Platónnál kezdődött, és modern tengerfenék-kutatási eredményekkel végződött. Hill már csak a tartalomjegyzéket futotta át. Ott ugyan nem, de a tárgymutatóban talált valamit. Az „atlantiszi korona" itt idézőjelek nélkül szerepelt. A szerző tehát ezt is az egykor létezett fényes birodalom bizonyítékai közé sorolta.
Megkereste a jelzett oldalt. Talált ott egy rajzot és féloldalnyi szöveget. Sokkal érdekesebb volt, mint bármi, amit eddig olvasott a koronáról. A szerző azt állította: a korona önmagában rejti a titkot, hogy hol volt az Atlantiszi Birodalom és fővárosa, Atlan. Szerinte a korona méretei, jelképrendszere és különösen a belsejében látható rajzolat adna választ erre a titokra. Meglepő módon azt állította: Atlantisz nem az óceánon túl, hanem Nyugat-Európa partjainál volt, néhány azóta elsüllyedt szigeten és a... szárazföld egy részén! Halvány célzást tett csupán arra, hogy ez itt volt, ebben az országban, nem kell egzotikus távolságokra gondolni. Mivel az elmúlt órákban Hill már olvasta a többi verziót is: hogy Atlantisz a Fríz-szigeteken, Angliában, Írországban, sőt Izlandon volt - hát semmin sem csodálkozott. Szöget ütött a fejébe a koronába rejtett titok ügye, de ehhez nem szólhatott hozzá. Talán Venti többet tudna erről. De hiszen mondta volna... Gépiesen felírta egy cédulára a könyv szerzőjének nevét és a kiadót, aztán felállt. Már nagyon késő volt. Tíz órára ért haza, és azonnal ágyába dőlt.
Tudat alatt már ott volt agyában Tendrix bekódolt utasítása: „holnap nem kell bejönnie". Hát nagyon jól aludt, és a szokásos időben sem ébredt fel. Vagy másfél órával tovább aludt, és ez igen jót tett neki. Ilyen pihentnek nem érezte magát már meglehetős rég, legalábbis az utóbbi hónapokban biztosan nem. Lehet, hogy túl sokat dolgozom? Kellene egy kis kikapcsolódás - mondogatta reggeli-készítés közben.
Éppen befejezte az étkezést, és már csak a mosogatás szomorú cselekvéssorozata várt rá - ezt rettentően utálta! -, amikor megszólalt a telefon. Megtörölte a kezét, bement a szobába és felvette.
- Hill.
- Pascal... Tendrix mondta, hogy hívjalak fel. Te is keresel egy bizonyos Biron nevű pasast, nem?
- Persze. Előkerült?
- Úgy is mondhatjuk. Csak ne hidd, hogy hosszú és töredelmes vallomással fog szolgálni.
Hill torka elszorult.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy...
