IV. A BIOPSZICHOLOGIAI ÖSZTÖNFOGALOM
1. Antropomorfizmus és tropizmus
Találóan állapította meg Ribot, hogy az ösztönkutatás Achilles-sarka: az ösztön fo-galmának különböző értelmezése. Hiába hozunk fel néhány típusos példát, s állapítjuk meg: ez az a tevékenység, amit laikusok és kutatók egyaránt habozás nélkül ösztö-nösnek neveznek, bármilyen irányhoz tartozzanak is, valójában a pszichológusok rendszerint alapvetően nem értik meg egymást. Ha figyelemmel kísérjük a pszichés jelenségeknek azt a sorozatát, amelyben az ösztön helyét pontosan meg kellene je-lölnünk, be kell látnunk, hogy a feladat nem is olyan egyszerű. Tropizmus, automatizmus, egyszerű reflex, összetett reflex, feltételes reflex, reflexlánc, asszociáció, asszociatív emlékezet, öröklött emlékezet, törekvés, akaratlagos cselekvés, mérlegelés, választás, ítélet, elhatározás, értelmes viselkedés, szellemi működés – körülbelül ez az a sor, amelyben az ösztön helyét meg kellene jelölni. Képtelenül nehéz feladat, hiszen van olyan ösztönös viselkedés, amely – látszólag legalábbis – pusztán a tropizmusok vagy reflexek mechanikus egymásutánjából megmagyarázható, viszont olyan is van, amely az értelem segítsége nélkül egyáltalában nem működik. S még csak ezután következnek a tudomány-világnézeti nehézségek és ellentétek: vajon céltudatos-e az ösztön, vagy legalábbis tudatlanul célratörő, mint például McDougall teleologikus elmélete vallja; vagy pedig nélkülöz mindenfajta egyéni avagy kollektív célt, s csupán a kémiai és fizikai törvények mechanikus lefolyása, mint Jacques Loeb tanítja; a reflexek összegeződéséből áll-e, mint Spencer és Thorndike hirdeti, vagy pedig az értelmes cselekvések automatizálódásából keletkezik, vagyis , „visszafejlődött értelem”, mint Lewes mondja; esetleg mind a kettő együttvéve, ahogyan Romanes-nél látjuk; a darwini szelekció eredménye, vagy pedig a lamarcki alkalmazkodásé; eleve így teremtett isteni adomány, mint ahogyan a pap tudósok közül Fabre és Mercier hirdeti, vagy pedig a természetes fejlődés során alakult ki, amint azt még a papok körül is Romanes és Wasman elismeri; a fejlődésnek más vonala eredményezi az állati ösztönt s ismét más az emberi értelmet, mint Lamarck vagy Bergson véli, vagy pedig az ösztön alakul át értelemmé, mint Haeckel tanítja – és így tovább, és így tovább. Ezeket az alapvető ellentéteket isten tudja, meddig folytathatnám; még nem említettem az öröklöttség és szerzettség problémáját, az idegrendszer szerepét, az emberi és állati ösztönök összefüggésének vagy függetlenségének kérdését, az ösztönös és a szellemi tulajdonságok azonos vagy különböző eredetének problémáját, az elsődleges és másodlagos ösztönöket, az ösztön és szokás, ösztön és hajlam, ösztön és érzelem, ösztön és testalkat összefüggését, a mutáció szerepének elismerését vagy tagadását stb. Nem csoda, ha e zűrzavar végeredménye az egymással homlokegyenest ellentétes nézetek kialakulása; az egyiknek szélsőséges véglete az ösztön teljes tagadása (pl. Waxweiler, Behtyerev, Watson), a másiké az ösztön fogalmának kiterjesztése minden pszichés folyamatra. Nehéz igazságot szolgáltatni az ellentéteknek ebben az őserdejében, éspedig azért nehéz, mert egy kicsit mindenkinek igaza van. A legellentmondóbb nézetek sem teljesen alaptalanok. Az ellentmondások pedig egyszerűen onnan származnak, hogy az ösztön egyfelől a biológia, másfelől a pszichológia körébe tartozik, s a kutatók sűrűn keverik össze egymással az élettani és lélektani szempontokat, ahelyett hogy a biopszichológiai szemléletet tennék magukévá.
Hogy csupán ízelítőt adjak abból a küzdelemből, amely végül a biopszichológiai szemlélethez vezet el bennünket, a századforduló állatlélektani harcairól próbálok pil-lanatfelvételt készíteni.
A vitát természetesen a darwinizmusból folyó túlkapások indították el. Maga Darwin – mint láttuk – nem foglalt el sem határozottan egységes, sem túlzottan szélsőséges álláspontot az ösztönök kérdésében. Tanítványai azonban az ember és állat fejlődésének biológiai kapcsolatát egyfelől szélsőséges antropomorf szemléletté szélesítették, vagyis az állat ösztönös funkcióit emberre szabott lelki törvényszerűségek belemagyarázásával próbálták megfejteni, másfelől viszont az embert próbálták automatikusan működő gépezetként értelmezni.
Mindkét szemlélet egyébként korábbi eredetű: az antropomorf felfogás gyökerei egészen Pliniusig és Plutarkhoszig nyúlnak vissza, az elgépiesítés legismertebb ko-rábbi híve pedig Lamettrie, aki a francia felvilágosodás idején (1748) megjelenő L’homme machine (Embergép) című művében Descartes-nak az állati automatiz-musról vallott élettani felfogását terjeszti ki az emberre.
Az antropomorf értelmezésekből elég lesz néhány példa. Plinius azt állítja, hogy egy táncolásra betanított elefántot a gazdája megszidott, mert feladatát nem jól oldotta meg, mire az állat annyira elszégyellte magát, hogy éjszaka kiszökött istállójából, és a szabadban táncgyakorlatot tartott, nehogy ismét kudarc érje. Romanes leírja a han-gyák érzelmi jelenetektől kísért temetkezési szertartását, Bucher pedig a hangyák megható nevelési módszereiről számol be. Brehm az ösztön szó helyett a megtiszte-lőbb „sajátos értelem” kifejezést ajánlja, mert indokolatlannak tartja, hogy állat és ember közt oly éles különbséget tegyünk. Giraud-Marschall ezen túlmenően az ösztönt egyenesen a mesék birodalmába utalja, s a madarak viselkedését éppoly ésszerűnek és tudatosnak tartja, mint az emberét.
Ebben a felfogásban tehát az a jellegzetes, hogy végül ugyanúgy az ösztön taga-dásához vezet, mint az ellentétes elméletek szélsőséges túlzásai.
A vadásztörténeteknek és egyéb laikus megfigyeléseknek azok a tipikus jelenetei elevenednek meg az antropomorf kutatók műveiben, amelyeket mindenki oly jól is-mer: a gazdájához sírig hű kutya, a gyermekeit emberi módon pofonokkal nevelő macska, a gazdája indulatait és érzelmeit magáévá tevő paripa, az egymás viszkető lapockáját vakaró lovak, és így tovább. Mindezek az ésszerű állati viselkedések persze csakugyan meg is történtek, a legkételkedőbb szellem sem vonja kétségbe őket, csu-pán a magyarázatukat keresi az állati psziché saját törvényszerűségeiben, nem pedig az emberi érzelmek, szándékok és ítéletek átruházásában.
Nem csodálkozhatunk ezek után azon, hogy lépten-nyomon tűntek fel műked-velők és tudósok egyaránt, akik emberi módon beszélő, számoló, sőt magasabb ma-tematikai feladatokat játszi könnyűséggel megoldó állatokról adtak hírt...
