Halj meg énekelve

Alsónadrágban ugrott le az autóról. Kinyújtott kezét is alig látta. Nem gyújtottak lámpát. „Gyere" - fogta meg a karját valaki, hangja után ítélve vele egykorú férfi lehetett. A sofőr közben eltűnt, alighanem pékség lehetett a közelben, mert kovászillat szálldosott. „Öltözz fel" - a sötétben alig tudta megkülönböztetni a nadrágot a zakótól. A másik kínosan ügyelt, hogy keveset beszéljen. Adott esetben a hangjáról is felismerhetik. Adtak valamit enni. Hajnalban meghozták a hamis papírokat, és egy autóval kivitték a városka határába. „Arra menj" - mondták egy erdő felé mutatva. A többi már az ő dolga volt. Martinez tanyájáig hosszú volt az út. Elena rosszul van. A hányinger fel-feltör, torka kiszáradt, nyelni kell a nyálát, ez megint csak hányásra ingerli. A csúcs közel van, közel kell lennie. Leülni. Enni. Vagy csak mélyeket lélegezni. Carlos könyörtelen. Így nem fogják sokáig bírni. És még nem kérte el a pénzt sem. Kétezer fejenként. Nem kis összeg. Egy ember fél évig élhet belőle, szerényen.

Az asszony tántorogva áll meg, Nardo kapja el, leülteti.

Carlos törtet előre, hiába is szólnának neki. Elena kicsit vár, később feltápászkodik, megy tovább. Minden lépésnél úgy érzi, ez lesz az utolsó. Felfelé kell menni, mindig felfelé. A köd körülöleli őket. Harminc méterre látni, állapítja meg Carlos tárgyilagosan. Kinéz magának egy sziklát, amelyik éppen előbukkan a ködből, aztán számolja a lépteket, amíg melléje ér. Harmincöt méter lehet. Elég. A magasság is megfelelő. A magasösvényen egykori indiánok jártak. Már majdnem kihaltak. Kiirtották őket. Sokáig nem lehet büntetlenül bujkálni a hegyekben.