Lehmann kisasszony, aki angolos ruhát s rózsaszínü fiúblúzt viselt, helyet foglalt az elnök-igazgató karosszékében s várakozó arccal fogta a kezébe a tollat, míg gyönyörü, fehér keze mozdulatlanul pihent a víznyomásos papiron. Ahogy komolyan, leányos szendeséggel maga elé pillantott, valóban elragadó és tavasziasan bájos kis teremtésnek látszott. Az elnök-igazgató sokáig járkált föl s alá a puha szőnyegen, míg végre elszánta magát rá, hogy a tollbamondást megkezdje.
- Nos tehát, írja Lehmann kisasszony: In Anbetracht dessen...
Lassan, tagolva, diktálta az egyes szavakat, míg a leány mosolyogva meg nem szólalt:
- Oh, a méltóságos úr gyorsabban is diktálhat... Ha egy kissé összeszedem az ügyességemet, hát egészen jól megy a dolog... Hiszen valamikor, fiatal koromban, díjat is nyertem a gyorsírási tudományommal.
- Fiatalabb korában? Csak nem akkor nyert talán díjat, amikor még a bölcsőben aludta át az egész napot?
- Oh kérem, nem vagyok én olyan fiatal, amilyennek látszom. Március végén már be fogom tölteni a tizenkilencedik évemet...
Az elnök-igazgató tovább diktálta a német levelet, de a tollbamondás nem ment oly gyorsan, mint máskor: a méltóságos úr néha hirtelen megállott a mondat közepén, hogy egy-egy lopott pillantást vessen szeretetreméltó kis íródiákjára. Nem volt valami don Juan, de ez a látvány őt is kihozta a sodrából: a lány édes, önkéntelenül mosolygó szemét egy-egy leírt sor után mindig ártatlanul feléje fordította, miközben rózsás arca csak úgy virult a jókedvtől és az egészségtől... Honti úr talán sohase udvarolt fiatal leánynak s mindeddig - negyvenkétéves volt - abban a hitben élt, hogy a szerelem is csak üzlet, mint a többi, de most zavaros fejjel vette észre, hogy megtántorodik a logikájában... Amíg a záloglevelekről szóló száraz sorokat látszólag hideg arccal mondta tollba, a szíve egyszerre valami ismeretlen melegséggel telt meg s az előkelő pénzember megdöbbenve így szólott magában:
- Ha ezt a leányt sokáig nézném, én is el tudnék követni valami bolondságot... Istenem, hát ilyenek azok a nők, akik a férfiakat megőrjítik és bűnre csábítják...
Csodálkozva nézte végig a szorgalmasan dolgozó fiatal leányt, aki a szemét tisztelettel reája függesztette... Honti úr a híres bankárcsalád majoreszkója volt, akit sorsa már születésekor arra predesztinált, hogy a magyar pénzügyek terén előkelő szerepe legyen. A régi intézetnek már az édesapja is elnöke volt s ő úgyszólván minden fáradtság nélkül csöppent bele a nyolcvanezer forintos állásba. Nem volt valami egetrengető lumen, de tisztességesen értette a maga dolgát s a pályafutása alatt még nem követett el szamárságot; bár az alantas tisztviselők, meg a bankok örökké forrongó anarchistái nem egyszer elkeseredve így szóltak:
- Az ilyen hülyének, nyolcvanezer forint évi jövedelme van, míg én, a kis lángeszemmel, nem tudok többet megkeresni kétezer forintnál... Bizony Isten, itt lenne az ideje, hogy ezeket a protekciós alakokat végre a máglyára hurcolják...
Honti nem igen érdemelte meg ezt a kifakadást, mert jó és konciliáns főnök volt, aki szinte becsületbeli kötelességének tartotta, hogy bankja minden tisztviselőjével szemben gavalléros bőkezüséggel viseltessék... Mivel eddig nem igen volt más ambiciója, mint hogy az osztalékot emelhesse, a bankon kivül álló egyéb dolgok nem igen érdekelték; ő jött be legelsőnek a hivatalba, s néha már éjfél felé járt az idő, amikor a kapu előtt álló fogata a városligeti fasor felé megindulhatott... Vagy tíz évvel ezelőtt vette feleségül a dúsgazdag péthi Fischer Melaniet, aki úgy látszik elvből nem ajándékozta meg gyermekekkel, hogy minden földi gondtól menten élhessen a maga asszonyi kedvteléseinek... Annyi bizonyos, hogy a nem éppen szép, vöröshaju Hontiné fejedelmi hölgyekhez méltó fényüzéssel élt; zsúrjain Budapest legelőkelőbb társasága gyűlt össze, bérelt proscénium páholyában mosolygó grandezzával hallgatta a gavallérjai udvarlását, míg a férje nevetséges buzgalommal görnyedt a bankban az írásai fölött. Elpusztíthatatlanul szívós és élv-vágyó asszony volt, aki minden nagyobb fáradtság nélkül el tudta költeni a férje nábobi jövedelmeit; s mivel udvarlói táborában Budapest minden számottevő férfia megfordult, a rossz nyelvek hamar elterjesztették róla azt a hírt, hogy a szeretőit hetenként változtatja. Honti azonban, aki szerelem dolgában hideg és józan bankár volt, nem sokat törődött a felesége viselkedésével; ő, a maga egyszerü elméjében, szentül meg volt győződve afelől, hogy az emberi életnek nem is lehet más rendeltetése, mint hogy a feleség csillogjon és szórakozzék, a férj pedig tisztességes árfolyammal helyezze el a zálogleveleket a külföldi papírpiacon... És csak most, negyvenkét éves korában, jött rá hirtelen a meglepő igazságra, hogy szép és kivánatos teremtések is vannak, akik az embert még a zálogleveleknél is jobban érdekelhetik...
Mikor tíz óra felé végre elkészült a német levél diktálásával, a vezérigazgató még egyszer átolvasta a fogalmazást.
- Lehmann kisasszony, - szólt aztán, - kegyed, úgy látom, egyébre való, mint hogy reggeltől-estig az írógépet kopogtassa... Holnaptól fogva majd intézkedni fogok, hogy kegyed itt dolgozzék a mellettem lévő szobában s mindig kéznél legyen, ha diktálni akarok...
Vilma szerényen meghajolt, - az udvari tanácsos úr nem látta, milyen diadalmas láng gyullad ki a szemében - aztán grációzusan megigazította a fiúblúza fölött szerteomló levantine-nyakkendőjét. Mikor később visszatért a levelező-osztályba, az elnök becsöngette Rubin urat, s szemlesütve kiadta a parancsot, hogy Lehmann kisasszonyt holnaptól kezdve át kell helyezni az elnöki terem előtt lévő szőnyeges fészekbe.
- Tudja az ujságot? - kérdezte később a cégvezető, mikor az elnöktől kijött s izgatottan odarontott a Lehmann kisasszony íróasztalához.
- Milyen ujságot, cégvezető úr?
- Hogy holnaptól kezdve ő méltósága oldalán fog dolgozni...
A leány szendén, ártatlanul válaszolt:
- Óh, cégvezető úr, nekem egészen mindegy, hogy hol dolgozom... A fődolog, hogy a fölebbvalóim bizalmának minden tekintetben megfeleljek...
Rubin úr a délelőtt folyamán még többször is benézett a levelező-osztályba s délfelé suttogva szólt a csöndesen írógépelő Lehmann kisasszonyhoz:
- Tudja-e, hogy mit ígért nekem?
- Mit, cégvezető úr? - kérdezte Vilma nyílt tekintettel.
- Hogy jó és hálás lesz hozzám, ha a bankba beprotegálom... Remélem, maga korrekt leány, aki mindig megtartja az igéretét?
Vilma helyeslőleg intett s naivul, jókedvü pillantással válaszolt:
- Jó és hálás leány vagyok, ez így is van, cégvezető úr... Bár alkalmam lenne rá valamikor, hogy a hálámat bebizonyíthatnám...
Csak ennyit mondott, de Rubin úr, fájdalom, jól megértette. Most már tisztában volt vele, hogy minden reménye hiábavaló; a bájos teremtés végkép kisiklott a kezei közül. A jó és hálás leány, fölebb jutván egy lépcsőfokkal, többé ügyet sem vetett arra a lépcsőre, melyen merész útjára megindult...
