ÖT
London, Nagy-Britannia
Augusztus 31.
Sean nem ment messzire.
Bár már alkonyodott, azért még világos volt, főleg itt az utcán. Már kigyúltak a fények. Háromutcányira távolodott csak el az irodaháztól, mégis, akár úgy is érezhette magát, mintha egy másik világba csöppent volna. Pedig nem volt ez kínai vagy olasz negyed, nem Portobello vagy Soho, semmi ilyesmi. Egy szolid polgári negyed a középosztálynak, emeletes bérházak, kis pubok a sarkokon, meg automata mosodák, néhány jobb étterem, és háromcsillagos szálloda, semmi rendkívüli.
A pubban beszélte meg a találkozót Freddel. És csodák csodája, Fred most nem késett. Mert máskor mindig elég lazán kezelte az időpontokat. Néha rácsodálkozott a csuklóján lévő karórára, mintha akkor látná először, arcára volt írva a ki nem mondott kérdés: „Ez az enyém? Jééé…!” Ha egyszer megáll az órája, egy hétig sem veszi észre.
De most jött, időben. Talán az dobta fel, hogy egy kocsmában beszéltek meg találkozót? És mivel Sean hívta őt ide, hát legalább egy ingyen italra számíthatott. Amikor Sean meglátta vörös arcával áttörtetni a vendégek között, már szólt is a csaposnak.
Leültek egy sarokasztalhoz, mindenki hozta a maga poharát. Sean tudta magáról, hogy brutális, nem csak szavakban. Fred éppen ezért csodálkozott, milyen szelíd most. Vajon mi történt? Sean egy percig nézte Fred hideg kék szemét, erős testét, aztán sóhajtott:
— Bajok vannak, Freddie.
— Megoldjuk őket — vágta rá Fred, és tényleg így gondolta. Nem volt egy bonyolult ember, de annyit tudott: ha baj van, ha gond vagy „gubanc” van, meg kell oldani. Vagy így, vagy úgy, és kész. Sean éppen ezért gondolt rá. Ivott egy kicsit, közelebb hajolt és rákezdte:
— Ennek a rohadt Mark-ügynek csak nem akar vége szakadni. Most meg valaki hetente telefonál a cégnek, egy fiatal női hang, és őt keresi.
— Valami régebbi nője. Úgy tudtam, éppen nem volt senkije.
— Mi is így tudtuk — nyilván az anyjára célzott. — Lenyomoztattam a telefonszámot. Nem magán, hanem egy fontos és nagy újságé. Központi szám. Talán egy újságíró keresgéli Markot? Ugye sejted, hogy ebből is bajunk lehet?
— Naná… — ezt még Fred is felfogta. — De mit lehet tenni?
— Ki kell iktatni azokat, akik jelenthetik Mark eltűnését. Azt már elintéztük, hogy aki bérbe adta a lakását, ne fogjon gyanút. Kifizettük az év végéig, telefonáltam Mark nevében, hogy egy időre külföldre költözöm, a holmimért majd elküldök valakit, de a lakást tartsa fenn karácsonyig, január elsejével pedig, ha nem térek vissza, kiadhatja másnak. Elhozattuk a holmiját.
— Még nem értem — vallotta be Fred őszintén. „Nem is vártam” — gondolta Sean, megint beleivott a poharába, mert kiszáradt a szája. Hogyan mondja ki, hogy ne döbbentse meg Fredet? Bár őt nehéz megdöbbenteni, szent igaz. Óvatosan kezdte:
— Egyszer mesélted, hogy van néhány alvilági haverod, akik sok mindenre készek.
Fred nem is titkolta:
— Persze, hogy vannak. Tudod, én egy külvárosban nőttem fel. Ott mindenféle alakokkal megismerkedik az ember, és ezek a barátságok tovább is tartanak.
— Van köztük olyan, aki nem fél egy véres munkától?
Fred rábámult:
— Úgy érted, el kell tenni valakit láb alól?
Mindketten nyugtalanul körülnéztek. De senki sem figyelt rájuk, nem is hallhatták, mit suttognak egymás között.
— Úgy értem. Kezdetben két emberről lenne szó.
— Vagyis később lehet, hogy többen lesznek?
— Nem zárom ki. De ezt a kettőt lenne a legfontosabb kiiktatni. Minél előbb.
— Mikor?
— Tegnap.
— Ne viccelj!
— Úgy nézek ki? Csak jeleztem, hogy sürgős lenne a dolog. Még ezen a héten. És nem Londonban laknak, messzire kell utánuk utazni. De nem külföldre.
— Lehet gyilkosság, vagy legyen baleset?
— Ahogy a barátaid meg tudják oldani, gyorsan. Ha gyilkosság, akkor is el lehet játszani, hogy éjjel betörtek hozzájuk, azok meg fölriadtak, segítségért akartak kiáltani, hát végeztek velük… Vagy ilyesmi. A fő, hogy ne látszódjon célzatosnak, hogy éppen velük végzett valaki, mert akkor elkezdenek nyomozni az ügyben, és még nagyobb bajban leszünk, mint voltunk.
— Bízd csak rám. Az én Evans barátom…
— Ne halljam a nevét! Most sem hallottam, nem akarom tudni, ki ő, és mit fog csinálni, hogyan és hányan lesznek. Semmit, érted? Ha később gubanc lenne, mi nem is beszéltünk, sőt, nem is voltunk ebben a kocsmában soha, világos?
— Világos. És mit ajánlhatok az én E… szóval a barátomnak?
— Húszezer fontot.
— Harmincezer.
— Fred, te alkudozol velem?
— Nem, ez nem én vagyok, ez ő. Ha itt ülne, rögtön rávágná, hogy harminc. Ismerem. Különben is, ugye, két… szóval kettős „munkáról” van szó. Nagy a kockázat, ha lebukik, életfogytot kap. Nem gondolod, hogy jobban kéne őt motiválni?
— Te ismered. Legyen harminc. Tíz előre, húsz utána. Rajtad keresztül megy az egész, én nem akarom őt látni, és főleg ő se lásson engem. Legyen majd egy újsághír a helyi sajtóból, és akkor fizetek neki.
— Rendben van. Még ma éjjel beszélek vele, és holnap délelőtt megmondom a választ. De ne aggódj, szerintem, elvállalja!
_kicsi.jpg)
