Prológus
1.
Adjon a Napisten ahhoz segítséget,
Hogy meg tudjam írni ezt a történetet.
Hogy versbe szedhessem főhősömnek sorsát,
Bátor, hős tetteit, s minden egyes dolgát.
Le tudjam jegyezni egy nemzet születését,
S hogyan szórta széjjel a Nap a vetését.
Hogy mindenki lássa, mit is jelent nékünk,
Az a dicső férfi, ki teremtette népünk.
2.
S adjon a Földanya ahhoz bátorságot,
Hogy én felrázhassam ezzel az országot,
S minden magyar ember rádöbbenjen végre,
Milyen múltra tekint dicső nemzetsége.
Olvassa, s láthassa, mit jelent a végzet,
Mely egykoron minket ide telepített.
Meg kell végre tudnunk, hogy mi kik is vagyunk,
Hogy magyarnak hívnak, amíg csak megvagyunk.
3.
Arra is megkérem őseink szellemét,
Nyissa fel nemzetünk homályosult szemét.
Kérlek Árpád vezér, és te hun Atilla,
Ne hagyd, hogy kifogyjon tollamból a tinta.
Segíts most Szent István, László, Könyves Kálmán,
Hogy így segíthessek nemzetünknek sorsán.
Hunyadi, Rákóczi álljatok most mellém,
Csiszoljátok tovább lassan kopó elmém.
4.
Régi idők felé visz el ez a rege,
Mikor még az embert óvta Isten keze.
Mikor még a Nap is boldogan ragyogott,
Ha az élők között hősöket láthatott.
Hősökben pediglen nem volt akkor hiány,
Tudta ezt mindenki, atya, fiú s leány.
Pedig a világ még nem volt olyan kegyes,
Könnyedén pusztított, ha szíve volt tüzes.
5.
Több ezer esztendő telt már el azóta,
Egyetlen írás sem emlékszik meg róla,
Csak a népnek száján jár az emlékezet,
Hogy egy dicső férfi közénk megérkezett.
Bár sok bátor tettet hajtott akkor végre,
Mégis csak kevés nép emlékszik nevére.
Pedig egy nagy nemzet fakadt ágyékából,
De az sem tud semmit a szülő atyáról.
6.
Ezért megyünk vissza most abba a korba,
S idézzük emlékét együtt sorról sorra.
Megláthatjuk mindjárt hatalmas alakját,
Annak ki megváltja az emberiség sorsát,
Aki megmentette ősi örökségünk,
S aki hősként halt meg egykoron miértünk.
Királyként legelső volt ő biz közöttünk,
Neki köszönhetjük, hogy mi megszülettünk.
