A vásznon is ott ragyogott a tenger színdús, eleven pompájával, úgy, hogy a fiú ajkairól akarata ellenére elröpült a bámulat felkiáltása:
- Milyen gyönyörű!
Az emberke megfordult, s nagy fekete pápaszeme alól nyájas mosoly villant a fiúcska felé:
- Nini! Hát te meglestél, kis barátom? Hát neked is tetszik a kép, amit festek?
Kis Kanut nem tudott mit felelni. Félt, hogy a festő bácsi megharagszik, amiért megleste.
De a festőnek eszében sem volt, hogy haragudjék. Ellenkezőleg, magához intette fiút:
- Gyere hát közelebb. Hogy hívnak? Ki fia vagy?
Kanut nekibátorodott. Odament az idegen úrhoz, aki térde közé fogta, s nagy érdeklődéssel hallgatta, amikor a fiú - ismételt kérdezősködésére - elmondta neki történetét. S meleg, meghatott részvéttel csóválgatta a fejét:
- Hát bizony a te megmenekülésed igazán ritka, csodálatos dolog. S ez a derék állat volt a megmentőd? Na, hát megérdemli, hogy én is megjutalmazzam!
S azzal elővett zsebéből egy papírba csomagolt, szárított halat, és odaadta Rin-Tin-Tinnek, aki nem is nagyon kínáltatta magát. Bekapta volna, ha kétszer annyi is.
- De most már siessünk haza! Már leáldozóban a nap. Téged is bizonyára várnak odahaza.
Összepakolta, összecsukta állványát, székét, összeszedte festőszereit, s megindult a hegyoldalon lefelé.
Kanut és Rin-Tin-Tin segítettek neki. A fiú vitte a széket. Rin-Tin-Tin szíjánál fogva a festékesládikát. De olyan büszkén ám, mintha ő maga volna a festőművész.
Útközben egyszerre csak felkiáltott a mester:
- Nini! - micsoda ritka növény ez itt, a hegyoldalban?
Gyönyörű virág pompázott ott, ami valóban ritkaság a zordon Észak égalja alatt.
A festő meg is indult a meredeken lefelé, hogy leszakítsa s majdan lepréselje, eltegye magának a virágot.