Összecsapások
Nem a Mercedes utasától féltem – láttam, egyedül ül a kocsiban – hanem attól, hogy leolvassa a rendszámomat. Ebből megállapíthatja, ki vagyok és hol lakom. Ugyanakkor csábított a gondolat, hogy rendben van, gyerünk, támadjanak rám, ily módon talán Miralda Troyanos gyilkosának szemébe nézhetek?!
Gázt adtam. A Mercedes sofőrje sem sajnálta a benzint. A délutáni „csúcs” itt azt jelentette, hogy a főutcán egy időben nem kétszáz, hanem kétszázötven autó robogott. Ezek között akadálytalanul cikázhattam. Amaz makacsul követett. Mindenesetre én is felírtam a rendszámát és utána megint gyorsítottam. Kivezettem a fickót a városból, nyugat felé hajtottam, és a nappal szemben haladva gyorsítottam. Ez még nem a sztráda volt. Egész idő alatt nem tettem semmi olyasmit, amiből üldözőm arra következtethetett volna, észrevettem, hogy követ. Nyugodt voltam – egészen az első elágazásig. Ekkor egyszerűen indexeltem jobbra, és kihajtottam a padkára. Úgy tettem, mint aki térképébe merül. Ezzel azt akartam sugallni, hogy nem vagyok idevalósi. Félszemmel láttam, hogy ő is megállt. Nem lehetett nagy szakembere az üldözésnek, a majdnem néptelen úton a vak is láthatta már, miben sántikál. Akkor meguntam ezt a bújócskázást, síró abroncsokkal megfordultam, és visszafelé robogtam. A pasas teljesen elvesztette a fejét, az ülésre feküdt. Pánikba esett, talán azt hitte, az ablakon át lelövöm…? Nem láttam az arcát, de ez most nem is érdekelt. Éreztem, jobb, ha minél előbb hazamegyek, hiszen Begga egyedül van a házamban.
Kihoztam a kocsiból az egész lóerőkészletet. Valósággal suhantam vissza a városba. Amaz nehezen fordult, és mire befejezte a manővert, én már ismét a házak között robogtam. Két mellékutca, aztán még kettő, és a Mercedes eltűnt a tükörből. Nem is bukkant fel többet.
Fél öt múlott, amikor behajtottam a kapun, és a garázsba álltam. Még le sem kapcsoltam a motort, mikor felbukkant Begga. Az arcán öröm – és én csak kis késéssel értettem meg, hogy ez nem nekem szólt. A kislány azt hitte, hozom az édesanyját. Mire kiszálltam, ő már megkerülte a kocsit, benézett, és értetlen zavar tükröződött az arcán.
– Monti, hol a mama?
Az embernek az életben oly gyakran kell hazudnia… Pedig néha ez majdnem lehetetlen. Sok férfinak és nőnek keltett már a szemébe mondanom azt, ami sohasem állt helyt; de még nem volt dolgom gyerekkel. Egyáltalán, nekem sohasem volt gyerekem, és nem voltam hozzászokva ehhez a korosztályhoz.
Most hát ott álltam, Begga rám nézett, láttam két nagy szemét, várakozását.
– A mamának még el kellett mennie valahová. Azt mondta, ha elválunk egymástól, nehezebben akadnak a nyomunkra.
– Téged követtek? – kérdezte gyorsan. Bólintottam, és fellélegeztem, így hát elvitorláztam erről a veszélyes vízről, reméltem. Begga azért nem nyugodott meg:
– De ha te nem vagy a mamával, neki baja eshet!
– Én is ezt mondtam neki – hazudtam tovább, most már mindegy volt. Láttam magam előtt Miralda merev, kihűlt testét. – De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hát nem tehettem semmit! Megkapta a telefonszámot, majd estefelé jelentkezik.
Reméltem, ezzel nyertem néhány órát. Lezártam a garázst, bementünk a házba. Még egyszer körbejártam mindent, becsuktam az éléskamra törpeméretű ablakát is. Így nyugodtabb lehettem. Nem kapcsoltam be semmiféle hangadó szerkezetet, rádiót, tévét, hogy mindent azonnal meghalljak, ami a ház körül esetleg zajt keltene. Elhúztam a függönyöket, de mindegyiknél hagytam milliméteres réseket. A lakásban kissé befülledt a levegő, de sebaj.
Begga az egyik vitrinben talált néhány színes útikönyvet, azokat nézegette. Jabalpur, Kalkutta, Delhi – a lakás tulajdonosa kedvelhette Indiát. Örültem, Begga így legalább lefoglalta magát. Elővettem azt a bizonyos cédulát, és felhívtam a rend-őrséget. Hans Buert kerestem. Közölték, hogy ilyenkor már nincs bent, hazament. Hát persze, lejárt a szolgálata. Gondoltam egy merészet és felhívtam a lőteret. Persze ott sem volt – miért ment volna ki délután is, ha már délelőtt ott pazarolta a lőszert? – ám ismeretségi alapon megadták otthoni telefonszámát. Az ottaniak alighanem látták ma, milyen szívélyes volt velem az a Buer.
Nem sok szerencsével jártam, ugyanis otthon sem vette fel senki a kagylót. Akkor befejeztem a telefonálgatást, és megkérdeztem Beggát:
– Hogyan nézett ki az a pasas?
Fel sem nézett, úgy válaszolt, mert rögtön tudta, kire célzok:
– Kövérkés, barna bőrű, sűrű a szemöldöke, és undorító, mint egy disznó.
Hogy az utóbbi véleményt mire alapozta, nem kérdeztem. A pasas tehát nem azonos azzal, aki a Mercedesszel üldözött; ez ugyanis jóval soványabbnak látszott. Ketten vannak, márpedig nemcsak a jogászok vélik úgy, hogy ahol két ember tesz valamit közösen, az már egy bűnszövetkezet. Ha Troyanos asszony igazat mondott, csak a Ruis-vagyon miatt fenhetik rá a fogukat. Szegény asszony nem ok nélkül félt, ez most már bizonyos.
Kérdés, ok nélkül féltette-e Beggát?
Nem gondoltam most végig a dolgot, más izgatott:
– Mit gondolsz, kinek a telefonjára várhatott délután?
– Nem kérdezted tőle? – vágott vissza, de rosszakarat nélkül, és most sem emelte fel tekintetét a könyvből.
– Illetlenség lett volna – így én.
– Hát ezért nem kérdeztem én sem – vágta rá. Talpraesett kislány, azt meg kell hagyni. Kezdett tetszeni. Elnéztem, ahogyan ott feküdt hason, és látszólag teljes figyelmét a könyvre, a színes fotókra áldozta – de éreztem, azért figyel rám is, sőt. Számára, itt és most, talán fontosabb vagyok, mint Kalkutta szegénynegyedének utcán alvó páriái, akik újságpapírral takaróznak, és csak egy gondjuk van: lesz-e mit enniük másnap is…? Láttam őket valaha, és láttam annyi nyomort, szenvedést, amennyiről az intézetben nevelkedett kislánynak fogalma sem lehet. Jobb is így, még ne tudjon róla.
Egy autó ment el a ház előtt. Kilestem...
