A kudarc
Mind többen szerettek volna feljutni a hajó fedélzetére, de két férfi állt a parton, és szelíd szóval, ám határozottan eltanácsolták őket ettől. Az emberek mégis makacskodtak. Főleg a gyerekek remélték, hogy megláthatják, milyen is egy igazi nagy hajó belülről.
A levegőben sirályok cikáztak, fehér tolluk megcsillant a napfényben. A kikötő vizén itt-ott olajfoltok ültek. Kopott teherhajó dohogott a távolban. A daruk a nyakukat nyújtogatták. A sétálók közül sokan megálltak a Szivárványharcos nevű hajó előtt.
Az aktivisták röplapokat osztogattak a parton. Egy szakállas fiatalember angolul és franciául harsogta a hangosbeszélőn keresztül:
– Semmibe veszik a térség lakóinak tiltakozását! A légköri atomrobbantások rendkívüli károkat okoznak, veszélyeztetik valamennyiünk egészségét, sőt az életünket is…! Mondjatok nemet a francia kormány atompolitikájának! A Mururoa zátony – maga a halál! Francia Polinéziának önrendelkezést követelünk! Le a csendes-óceáni francia befolyással! Vessenek véget az atomrobbantásoknak!
A tömegből sokan helyeseltek, és visszhangként ismételték:
– Vessenek véget az atomrobbantásoknak!
Egy csinos francia lányt és egy amerikai fiút nem kellett sokáig győzködni, máris aláírták a tiltakozó listát. Sok ezer név lehetett előttük, erre következtettek a sorszámokból. Egy idősebb férfi nagy hévvel magyarázta a mellette álló fiatalembernek:
– Már évtizedek óta húzódik ez a dolog! Szégyenletes… A francia kormány meg csak ígérget, vagy még azt sem teszi. Semmi jóra nem számíthatunk. Nem hagyják abba azokat az átkozott robbantásokat. A szél erre is elsodorja a radioaktív felhőket, mi meg a nyakunkba kapjuk a bajt! Néha úgy érzem, ha elém kerülne egy francia kormányhivatalnok, minden lelkiismeretfurdalás nélkül meg tudnám fojtani az illetőt…
A fiatal férfi udvariasan végighallgatta az öreget, és bólogatott. Ray – mert ő volt az – mondott néhány egyetértő-résztvevő szót, aztán előbbre tolakodott a tömegben. Iskolások újabb csoportja érkezett. Úgy látszik, akárcsak Wellingtonban, a fiatalok itt is afféle látványosságnak tartották a harcos környezetvédők hajóját, amit okvetlenül látni kell. De szép számmal álltak sorba azért is, hogy aláírhassák a tiltakozó jegyzéket. Ray odafurakodott az egyik aktivistához. A csinos, barna lány zöld karszalagot viselt. Éppen két középkorú asszonynak magyarázott lelkesen:
– A mi harcunk politikamentes harc. A francia kormánynak csupán a légköri atomrobbantásokat vetjük a szemére, aminthogy ellenezzük azokat mindenütt másutt is, bárki is kövesse el őket. Ha önök sem értenek egyet a légkör nukleáris szennyezésével, írják alá a listánkat, amit hamarosan átadunk a francia követnek.
Ray megvárta, míg az asszonyok alákörmölték a nevüket. Közben a hangszórós férfi azt harsogta:
– A Greenpeace a környezetet óvja! A te környezetedet is! Ott voltunk az Arktikán, ahol a lelkiismeretlen prémvadászok bunkókkal verték agyon a fókabébiket… Tiltakoztunk Amerikában és Nyugat-Európában. A mi szándékaink tiszták. Nem vagyunk politikai párt, nem vagyunk „zöldek”, mi csak környezetvédők vagyunk. Akarod, hogy idegen kormányok nem messze tőled atombombákat robbantgassanak az óceániai zátonyokon? Ha ezt kívánod, ne írd alá a tiltakozó jegyzékünket! De ha… – a hangzavarba most zene is kapcsolódott. A rakparton két új-zélandi rendőr állt, de nem avatkoztak bele az eseményekbe. A tömeg hol nőtt, hol fogyott, kíváncsi gyerekek futkostak körülötte, méltóságteljes léptű idegenek is meg-megálltak a hajó közelében. Távolabb lüktetett a forgalom. Elállt a szél, a délelőtti napfénynek még nem volt igazi ereje...