- Mire is kell felkészülni? - érdeklődött zavartan dr. Farley az egyik mellette álló munkatárstól.
Látta, hogy a körülötte lévők lassan abbahagyják a sürgés-forgást, mindent letesznek a kezükből, és többen széket húznak maguk alá, majd egyszerűen helyet foglalnak és várnak.
- Jobban tenné, ha maga is leülne inkább - szólalt meg az egyik technikus, látva az öregúr tanácstalanságát -, mindjárt sötét lesz. Vaksötétség.
- Ó, persze, az áramszünet - kapcsolt kissé megkésve a szórakozott doktor. - No, és a tartalék generátor? Azzal mi a helyzet?
- Hogy a generátor? Sajnos az sem működik ilyenkor. Még az elemlámpák elemei is egy pillanat alatt lemerültek. Sőt, a karóráját is megnézheti, ha vége ennek az egésznek...
Az öregúr elgondolkozott egy pillanatra, majd frappáns válasszal reagált:
- Az enyém felhúzós.
- Akkor jó - felelt amaz enyhe fintorral és elfordult. - Nagyszerű...
Mindenki tudta, hogy csakis az elektronikus eszközök válnak használhatatlanná az áramkimaradások alatt, a mechanikusan működő szerkezetek viszont nem.
Közben az öregember egy fiatal, sötéthajú férfira lett figyelmes, aki már régóta az ablaknál álldogált és folyamatosan a csillagos eget fürkészte, mintha csak várna valamire. Világos színű kezeslábast viselt, és a falnak támaszkodva bámult ki az éjszakai sötétségbe. Gondolatai láthatóan egészen máshol jártak, olyannyira, hogy észre sem vette, amikor dr. Farley odalépett hozzá. Ő is kipillantott az ablakon, ám az égen hunyorgó csillagokon kívül semmi egyebet nem látott. Semmi különöset, ami nem odavaló lett volna. Megköszörülte a torkát és fiatalemberhez fordult, aki nem lehetett sokkal több harminc évesnél.
- Ön is szakmabeli netalán? -érdeklődött.
- Hogyan? - kérdezett vissza zavartan a fiatal férfi, aki csak akkor eszmélt fel merengéséből.
- Csak azért kérdezem - folytatta az öreg -, mert már egy jó ideje el sem mozdult az ablaktól és látom, hogy mennyire figyeli a csillagokat. Ma különösen szépen ragyognak, ugye?
- Ja, igen - mondta a férfi kissé réveteg pillantással. - Szépek. Amúgy pedig nem, egyáltalán nem vagyok szakmabeli. Én csak amolyan "mindenes" vagyok itt. Tudja: égők, biztosítékok, műszaki problémák, meg ilyesmi. Konyítok valamelyest az elektronikához. Meg a ketyerékhez...
- Á, értem. Hogyne. A ketyerékhez... - bólintott a doktor. - De látom, azért szereti fürkészni az eget...
- Persze. Hát mi tagadás, engem is felettébb érdekel, hogy mi lehet az odakinn, ami ilyen nagy zűrt tud okozni - mutatott a vészjóslóan feketéllő égbolt felé.
Mindketten gondterhelt arccal nézték az üresen tátongó repülőtér fényeit, amint a távoli sötétségbe olvadtak. A reflektorok szüntelenül az eget pásztázták. A jelzőfények még mindig világítottak annak ellenére, hogy már régóta szünetelt a légi forgalom. A kietlen pálya látványa a magányosság érzésével itatta át őket, bár még nem tudhatták azt, hogy hamarosan valóban egyedül maradnak majd. A személyzeti főnök hangja zökkentette ki őket a gondolatmenetükből:
- Még néhány másodperc, ha minden igaz!
Ez idő alatt már mindenki kényelmesen elhelyezkedett, mert valószínűnek tartották, hogy viszonylag hosszabb ideig kell majd a sötétben kuksolniuk. Többen úgy döntöttek, hogy szundítanak egyet az elkövetkezendő csaknem félórában - várhatóan csak ennyi ideig fog tartani a következő áramszünet -, míg néhányan az ablakokhoz mentek, hogy onnan kémleljék az eget csakúgy, mint az öreg tudós és a fiatalember is. Ha kialszanak a fények, jobban lehet látni majd a csillagokat. Mindnyájan vártak valamit. Valamit, amiről még halvány fogalmuk se lehetett, hogy mi az.
Hirtelen nagy zakatolás és kattanások kíséretében megszűnt az áramszolgáltatás és ezzel együtt a világítás is. A zaj a közelben lévő elektromos szekrény felől jött. Teljes sötétség telepedett az egész épületre, csupán a külső reflektorok és a kifutópályák jelzőfényei égtek még néhány másodpercig, majd szépen egymás után azok is kialudtak. A vak sötétségben csak a csillagok gyér fénye biztosított némi halovány derengést. A terem sötétjében teljes csend honolt, a feszültségtől szinte még a levegő is megdermedt. Hallani lehetett a reptér bejáratánál zúgolódó sokaság morajlását is.
Az öreg csillagászt egy különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy valami átjárja az egész testét, valami meghatározhatatlan, amitől teljes lényében megborzongott. Talán az ismeretlentől való ösztönös félelem miatt lehetett? Ezt nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy nem ő az egyetlen itt, akinek ilyen kisebb fajta elektrosokk-szerű bizsergés futott át a testén. Ettől a rövid ideig tartó, fura jelenségtől kissé megtántorodott, de aztán ez az érzés szinte egy pillanat alatt tovatűnt.
- Maga is érezte? - kérdezte a mellette álló férfit.
- Micsodát? Ja, igen, egy pillanatra mintha én is megszédültem volna egy kicsit... - válaszolt amaz. - De vajon mitől lehetett ez?
- Hát én nem is tudom... - morfondírozott az öreg.
- Tudja, az viszont nagyon érdekes - szólt a férfi kis idő múltán -, hogy az áramszünetek egyre gyakoribbá válnak és az időtartamuk is csak növekszik. Ha ez így megy tovább, akkor hamarosan végleg áram nélkül maradunk. Kíváncsi lennék, ön, mint tudósember, aki jártas a csillagok világában, mire gondol? Ugyan mi okozhatja ezt?
Dr. Farley borongós pillantást vetett az égen hunyorgó, távoli csillagokra, amelyek már sok-sok évtizede rabul ejtették gondolkodó elméjét. Szerette őket, hiszen úgyszólván róluk és a világűr kutatásáról szólt az egész élete... de most mégis némi szorongás töltötte el a szívét, amikor rájuk nézett. Na, nem azért, mert netalán félelmet keltett volna benne ez az új és ismeretlen helyzet, csupán, mert adva volt egy rejtély, amire még nem tudta a választ. És még csak halvány fogalma sem lehetett róla. Mindenesetre nem volt kimondottan jó előérzete ezzel a dologgal kapcsolatban. Eltűnődve nézte a fekete égen tornyosuló sötét felhőket, amint egyre több csillagot takartak el.
