1947. szeptember 23-án, tehát alig pár hónappal azután, hogy Kenneth Arnold találkozott az „első" UFO-kkal - az Amerikai Légierő Felderítési Műszaki Központja (Air Technical Intelligence Center, ATIC) jelentést készített az UFO-król, amit az Air Material Command parancsnoka, Nathan Twining tábornok írt alá. Ebben többek között kijelentették, hogy „a szóban forgó jelenség nem fantázia vagy képzelet terméke, hanem teljesen reálisan létezik", valamint hogy „nagyméretű repülőgépekhez hasonló és feltehetően korong alakú objektumokról van szó", no és azt is részletezték, hogy a tárgyak hogyan viselkednek a levegőben, és - ez fontos - ezen jellemzők alapján arra a belátásra jutottak a szakértők, hogy az objektumokat „kézzel, távolról vagy automatikusan vezérlik".
Ezt a jelentést nemcsak hogy nem tették közzé akkor, hanem amikor kiszivárgott híre, még a létezését is letagadták. A légierő illetékese később kereken kijelentette, ilyen dokumentum nem létezik. Ám tizenkét évvel később az úgynevezett Condon-jelentés nemcsak megerősítette létét, hanem közölte tartalmát is... Aztán következett a híres Mantell-eset (a katonai pilóta 1948. január 7-én egy UFO-t üldözve gépével együtt felrobbant); ez olyan sokkhatást váltott ki, hogy a tengerészet vezérkara különböző tudományágak szakembereiből különbizottságot hozott létre, hogy a repülő csészealjak kérdéskomplexumát széleskörűen kutassák. Ennek elnöke, dr. Urner Liddel kitűnő tudós többszáz tanúvallomás tanulmányozása után véleményében ezt írta: „A repülő csészealjak földönkívüli eredetű szerkezetek". A Mantell felrobbanását okozó UFO-t később egy kutató léggömbbel (Skyhook-balloon) vélték azonosítani, amellyel ebben az időben a haditengerészet kísérletezett. De azután eljött a korszak, amikor a légierő mindenáron el akarta titkolni az UFO-k létét. Például nem sokkal később, pontosabban 1950 novemberében Daytonban a légierő felderítőszolgálatának főnöke, E. Watson ezredes interjút adott az International News Service-nek és határozottan kijelentette: „Részletes elemzés után majdnem minden UFO-megfigyelésről kiderül, hogy szerzőik lelkileg sérültek vagy vallási különcök, hírnévre vágyók avagy rossz ízlésű tréfacsinálók".
Feltehetjük persze a kérdést: ha így lenne, ahogyan az ezredes úr közölte, akkor miért alkalmaztak az amerikai hatóságok hírzárlatot oly sok UFO-vizsgálat és arról készült jelentés esetében? A következő évtizedekben folyton ismétlődött ez a macska-egér játék; felelős tisztek hol ezt, hol azt mondták. Hol „nincs itt semmi titok", majd más tisztek rövidesen ismét a kötelező titoktartásra hivatkozva tagadták meg az információszolgáltatást. A dolgok végül odáig fejlődtek, hogy magas rangú tisztek és politikusok nyugdíjaztatásuk után „vallanak". Így erősítette meg az UFO-kra elrendelt hírzárlat tényét a légierő volt parancsnoka: P. A. del Vallee tábornok, James McAshen ezredes, a szárazföldi hadsereg volt parancsnoka, R. B. Emerson, és a tengerészet volt vezetői, H. B. Knowles ellentengernagy és D. S. Fahrney ellentengernagy. A legsúlyosabb vádakat az elhallgatás miatt... maga a CIA volt főnöke, R. H. Hillenkoetter admirális hányta a hatóságok szemére (ő csak tudta!).
Számtalan olyan esetről tudunk, amikor az UFO-t látott, sőt azt lefényképezett tanút a legmegátalkodottabb módokon környékezték vagy félemlítették meg különböző hivatalos személyek vagy olyan egyének, akik hivatalosnak adták ki magukat, és akiket később nem sikerült fellelni, azonosítani. A szakkönyvekben pontos adatokat (hely, idő, nevek, esetek leírása) találunk arról, hogyan tűntek el szőrén-szálán a fotók vagy filmek, avagy hogyan közlik ezeket később a sajtóban... azzal a kísérőszöveggel, hogy íme, ezek ismert hamisitványok!
1946-ban, nyáron, amikor még senki sem hallotta a „repülő csészealjak" kifejezést, Svédország fölött valóságos UFO-hullám vonult át. Az elhárítás azt hitte, új szovjet fegyverekről van szó, és azonnal hírzárlatot rendelt el. (Hja, mindig ez az első, szinte önkéntelen reakció!) A társadalom csak akkor szerzett tudomást az ügyről és a Szovjetunió elleni vádról, amikor a moszkvai sajtó cáfolta, hogy a Szovjetuniónak köze lenne a dologhoz.
1954. július l-jén az USA-ban egy Starfire F-94-es58 vadászgép két pilótája egy sikertelen UFO-üldözés közben kénytelen volt katapultálni. A gép a New York állambeli Wallesville városkában egy épületre zuhant, felrobbant, roncsai egy autóra hulltak, a benne ülő család - férj, feleség, két gyermek - meghalt. Nehogy a pilóták elmondják a civileknek, mi is okozta a balesetet - a szokással ellentétben a hadsereg ezúttal nem engedélyezte, hogy a pilóták felkeressék az áldozatok családtagjait. 1965-ben a Minnesota állambeli Duluth város több ezer lakója volt szemtanúja, amint amerikai vadászgépek hét UFO-t üldöztek. A környékbeli repülőterekről mindkét „alakulatot" látták a radarokon is. De bárki kérdezett rá később az eseményekre - a hatóságok letagadták az egészet.
1979. november 27-én este Madrid sok ezer lakosa figyelhetett meg két UFO-t, amelyek „többször átszáguldottak a város fölött... Hihetetlen sebességgel haladtak, erős narancsszínű, vörös és ibolyaszínű fényt árasztottak magukból". Ám a madridi nemzetközi repülőtér irányítótornya és az ország légvédelmi parancsnoksága megtagadtak minden felvilágosítást.