Világirodalom I.

A görög kultúra kialakulásában alighanem annak az osztálynak van legjelentősebb része, amelyről a ránk maradt költői alkotások legkevesebbet szólnak: a kereskedőknek és a hajósoknak. Csak rá kell néznünk Görögország térképére: a sziklás hegyek megnehezítik az érintkezést az egyes államocskák között, ellenben a tengerpart gazdag tagoltsága pompás kikötőkkel szolgál, s közelebb hozza a szigetvilágot és Kisázsia partjait, mint a szomszédos államokat. A természeti kincsekben szegény ország így jut egyszerre távoli vidékek kultúrájához s a kulturális igények kielégítésének lehetőségéhez.
Az i. e. V. század már az irodalom és művészet minden ágának fénykora. Mi volt az, ami a földrajzilag és politikailag annyifelé tagolt országot egységbe foglalta? Elsősorban a nyelv, noha egymástól eléggé eltérő tájszólásokra oszlott. Ezeket már Homérosz irodalmi nyelvvé olvasztja össze. Azután legalább ugyanolyan mértékben a közös vallás. A dionüsziák ünnepein még az éppen ellenséges testvérállamok képviselői is megjelennek. Hasonló egységet teremtenek az időszakonként megismétlődő olimpiai versenyek. És végsőnek, de nem utolsónak említjük a közös ellenséggel vívott háborúkat: a történetileg mind hitelesebbnek látszó trójai háborút és a perzsák roppant seregének diadalmas visszaverését, amit Aiszkhülosz tragédiája jogos önérzettel tekint a szabad nép győzelmének a zsarnokság fölött.

Hogy a görög költészet hogyan, milyen úton emelkedett a homéroszi magaslatig, annak semmi írásos nyoma nincs. De magából Homéroszból tudjuk, hogy a nép közös énekszava fölcsendült már hosszú idővel az egyéni költők megszólalása előtt. Homérosz nászdalokat, siratókat, szüreti éneket emleget. Az egyéni érzés kifejezése is csak lassan foglalja el helyét a görög lírában, a karköltészet tovább él, és nagy költőket ihlet meg, s a líra pillanatra sem szakad el az énektől, a zenei formáktól. Különböző görög törzseknél más-más, keményebb vagy lágyabb hangnemek uralkodnak, s nem érdektelen, hogy Platón majd megkülönböztet az állam szempontjából hasznos és veszélyes hangnemeket.
Ismerve az ember ősrégi színjátszó hajlamát, bizonyosnak tekinthetjük, hogy a vallási eredetű karénekek, álarcos és álruhás játékok, amelyeknek nyomát a szatírjáték műfajában a görög színház még a klasszikus fénykorban is megőrizte, primitív alakban megvoltak már a homéroszi korszak előtt is.

És végül, természetesen, megvolt az az epikus költészet, amelynek csúcspontját Homérosz jelenti. A kis királyok udvarában aoidosok énekelték a maguk költötte hősi énekeket, királyok és nagyurak mitikus őseinek tetteiről. E költeményeket rhapsódosok, mai értelemben: előadóművészek - vitték tovább a nép közé, amely, akárcsak Shakespeare színházának földszinti közönsége, természetesnek találta, hogy nem róla, hanem a nagyok, a félistenek tetteiről szól az ének. Ezekben az énekekben az olümposzi istenek és földi leszármazottaik mellett szerepeltek azok a mitikus uralkodó családok, amelyek a klasszikus korban annyi tragédia hőseit szolgáltatták, de a legfőbb szerepet nyilván a trójai háború játszotta, Heléna megszöktetésétől a hősök kalandos hazatéréséig. Homérosz nagyszerű gondolatát, hogy ebből a hosszú időre terjedő anyagból néhány hetet szakít ki, megkönnyítette az, hogy az ismert előzményekre és következményekre egyszerűen csak utalni kellett.