A homin meglepően gyors volt. Egyetlen ugrással Dorg mellett termett. A botok összecsaptak. Kar feszült karnak. Dorg most nem gondolt semmire. Semmire. Csak ellenfele szemét látta. Kitért a csapások elől, de közben az ő ütései is célt tévesztettek. A másik vagy elugrott, vagy botjával fogta fel a csapásokat. Kékes szikrák pattogtak. Dorg ezért néha körbepillantott, hogy egyedül van-e ellenfele. Mert ha többen futnak ide, aligha menekülhet. Talán nem ölik meg - ezt már jó ideje nem tették -, de ha magukkal hurcolják, sorsának többé nem lesz ura. Indulás előtt nem szólt társainak, nem mondta el, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan vágyakozás szólítja a legalsó szintre. így hát mire azok keresni kezdik, már késő lehet. Mina vigasztalan lesz... és Oban is. Egy óvatlan pillanatban a homin botja mégis elérte a férfi karját. Az érintés egy szempillantásig tartott, de Dorg testét fájdalom járta át. Ezer szikra gyúlt vérében, izmaiban tűz tombolt, a szíve majdnem megállt. És a férfi üvöltött. Először maga sem volt ezzel tisztában, nem is hallotta, de a zsigereiből és agyából kiszakadó állati üvöltés ő maga volt, része testének és tudatának. Egyben megkönnyebbülés is. Mert ráébredt, ellenfele botjából tulajdonképpen hiányzik az igazi Erő, a csapás nem terítette le, ez azt jelenti: azt a botot régen tölthették fel. „Ez volt a szerencsém" - vibrált benne a figyelmeztető öröm.
A homin is üvöltött. A hangja mélyebb volt, mint Dorgé. Ők mind mélyebb hangon beszéltek, mint az emberek.
Dorg botja elkerülte a homin feltartott fegyverét. A régen tanult csel megint sikert aratott; botja villámgyorsan vízszintesen előrelendült, szúrófegyverré lett, és célba ért. A homin mellén, ruhája nyílásában érte sötétbarna bőrét. Kékesfehér szikrák pattantak... Most csak a homin üvöltött. A rémület és a fájdalom szinte eszét vette. A falnak dobta hátát, vergődött, elsápadt. Kezeivel tett még néhány tétova mozdulatot, aztán botját is elejtette. Dorg óvatosan hátrált néhány lépést. A homin a sziklafal tövébe csúszott, egyik sarkára ült. Karjai tehetetlenül lógtak. A férfi várt egy percig, figyelte a környéket. A világító csíkok csekély árnyékot vetettek teste mögé. Látta, hogy néptelen a folyosó, máshonnan sem hallott neszeket. Senki sem járt arra. A csendben csak a homin lihegett. Látszott, hogy túl fogja élni a harcot. Dorg felvette ellenfele botját - vigyázott, hogy a nyelénél fogja meg -, és gyorsan elhagyta az összecsapás színhelyét. A kanyarból még viszszanézett, a homin a padlón feküdt, szeme csukva volt, melle gyorsan emelkedett és süllyedt. „Az én botomból nem hiányzik az Erő!" - gondolta a férfi büszkén.
A huzat - a „szél" - erősödött, a langyos levegőfolyam körülölelte testét. Jólesően megborzongott, tudta, mindjárt az erdőbe ér. Igaz, ott sem érezheti magát biztonságban, mégis örült már. A hominok sokan vannak, azt sem lehet pontosan tudni, hányan. Nehéz velük szót érteni; valójában csak egyikükkel tudnak beszélgetni, az is keveset árult el eddig a hominok ügyeiről. Az erdőnek eleinte mindig örült, aztán odaérve, a látvány csalódottságot keltett benne. Akárhányszor jött erre, ösztönösen másra számított. Hátha közben megváltozott valami?... Erdő. Már maga a szó is halvány vágyat ébresztett benne, tudata mélyén nagy zöld növényeket őrzött, némelyik talán magasabb is volt, mint ő. Vagy sokkal magasabb?
