Volohov szigorú pillantást vetett Padinára. A lányt a szolgálat egy női alkalmazottja hozta be, majd a kapitány intésére elment. Egyedül maradtak ők ketten. A szobának nem volt ablaka; az egyik falat viszont egy hatalmas képernyő fedte. Amikor erre nem vetült videotelefon vagy emlékezetkristályból vett képsor, mozdulatlan tájképet mutatott. Sok marsi lakásban is volt ilyen, főleg azokban, amelyeknek ablaka közvetlenül a kupolára nézett, így nem sok látnivalóval kecsegtetett. A képernyőn most a Tharsis-vulkánok környékét láthatták; mélybarna szakadék mélyén száraz folyómeder kanyarog, a kanyon sziklaoldalain világosan látni a talaj milliárd éves rétegeit.
Lea Padina már magához tért. A csapás erős volt, de a krízis elmúlt. A legrosszabb az a pillanat volt, amikor elkapták, ott a metrót kiszolgáló folyosórendszerben. Most nagyokat lélegzett, igyekezett filozofikusan szemlélni az eseményeket. Három órával ezelőtt még a hibernátorban feküdt, és mit sem tudott a világról. Aztán szabad lett, s egy rövid kis szabadság, egy hosszú rohanás és üldözés után újra elfogták. Csak az dühítette, hogy társai közül elsőként esett ismét a Szolgálat kezeibe; mit fognak róla gondolni a többiek? Első letartóztatásuk idején barátkoztak össze, miközben arra vártak, hogyan dönt ügyükben a marsi bíróság. Ilyen döntés igazából nem született, ezek a marsiak mindenből nagy ügyet csinálnak, elodázták a döntést. Mi lesz most...?
Volohov mintha érezte volna, mire gondol a lány. Vagy látta a szemében a kimondatlan kérdést? Rögtön a tárgyra tért hát:
- Ez a szökési kísérlet csak növeli majd a büntetés mértékét, Padina.
A bűnözőket mindig a vezetéknevükön szólította, a világért sem tegezett volna senkit. Volohov nem szeretett úgy viselkedni, mint sok videofilm álmarcona hőse.
- Ügyes az a fickó, akit utánunk küldtek - kezdte Lea, és igyekezett gúnyosan mosolyogni. - Mióta szolgál maguknál?
- Ma reggel vettük fel - Volohov ezt nem hagyhatta ki. Az ütés pontosan célba talált. Lea szinte összegörnyedt székén. Hát egy újonc kapta el őt? Egy olyan ember, aki csak pár órája dolgozott a Szolgálatnál, lehetséges ez? Volohov hozzátette:
- De ne legyen kisebbségi érzése, a „fickó" a kiképzésen a lehető legjobb eredménnyel végzett, és mindenki fényes jövőt jósol neki.
- Ha ugyan lesz jövője! - robbant ki Leából az eddig fojtott indulat. - A többiekkel nem lesz olyan könnyű dolga, mint velem! Én nem vagyok igazi bűnöző, csak egy egyszerű nő! De ha szembekerül Manuellel vagy Tarppal, akkor majd kiderül, ki ér közülük többet!
Trin megint egy folyosón rohant, és nem volt ideje azon gondolkozni, milyen helyzetbe keveredett. Nem így képzelte el az első napot a Marson. Most időérzékét is elvesztette. Néha megtorpant egy lámpa alatt, térképéből próbálta kihámozni, merre jár, aztán sietett tovább. Sejtette, vége a bujkálásnak, hisz már lakott vidékhez közeledett. Levetette űrruháját, kezeslábasán megszorította a vállpántokat, minden felszerelési tárgyát és fegyverét a nagy zsebekbe rejtette, úgy ment tovább. Zajt hallott - közeledő vonat kerekei dübörögtek. Egy elágazásnál a zaj irányába sietett. Egy peronon találta magát. Ez már fényesen ki volt világítva. A szerelvény már megállt, s mivel csak egyetlen utas lépkedett feléje, szinte türelmetlenül indult volna. Trin látott egy fehér szkafandert - ő volt, akit keresett! Az a férfi, a metró itt felszálló egyetlen utasa, az volt hát, akit eddig üldözött. A férfi sisak nélkül, de űrruhában lépett az egyik szerelvénybe, és az ajtók azonnal becsukódtak. Trin futásnak eredt. Már majdnem elérte az utolsó kocsit, amikor látta, nem fog sikerülni a dolog, minden ajtó bezárult, lassított hát. A vonattal párhuzamosan szaladt, kéznyújtásnyira tőle, aztán amikor megpillantotta az utolsó vagon hátsó oldalán kiálló kapaszkodókat és az ütközőt, nem habozott tovább. Izmai megfeszültek, ugrott... Nem nézett lefelé, csak a keze alá, így el is kapott egy kapaszkodót, de lába a emmibe ugrott, teste majdnem lezuhant, karjával tartotta magát. Vállában éles volt a fájdalom, de pillanatnyi idő után felhúzódzkodott. A vonat ekkor már a sötét alagútban rohant. Trin sokáig keresgélt, míg egyik lábával támaszra lelt. Kitapogatta az ütközőt, a mechanikus szerkezetet talán soha nem használták, hiszen a vagonoknak elektronikus vezérlésű ütközésgátló berendezése is volt, ez időben lefékezte az egymás felé tartó kocsikat.
Sokkal inkább aggasztotta, mit tegyen, ha egy állomásra érnek? Végtére is, ez nem egy kalandfilm. Ott a rendezők és a szereplők megengedhetik maguknak, hogy lézerpisztolyokkal nagy lövöldözést rendezzenek egy forgalmas pályaudvaron. A valóságban ez lehetetlen, a Szolgálat szabályzata megtiltja lőfegyverek használatát akkor, ha vétlen személyek, járókelők, utasok is vannak az akció színhelyén. Csak abban bízhatott, hogy ellenfele nem ismeri fel őt. De hát... az a baj, hogy ő sem látta az emberét! Még négy férfi van szabadlábon a dehibernáltak közül. Próbálta emlékezetébe idézni ezt a négy arcot, hogy majd felismerje az egyiket közülük, amint a szerelvény befut a legközelebbi állomásra.