4. HÁBORÚ
Tajték vágott Trin arcába.
A kőmóló szélén állt, a hajókat kémlelte. Egy szélroham csaknem ledöntötte lábáról, elkapta Antonio karját. A szigetlakó fekete bőrén apró vízcseppek csillogtak; a tajtékpermet a férfiakra szitáit.
- Nem kellett volna kimenniök! - idegeskedett Antonio. - Jön a vihar és ezekkel a kis hajókkal... Csak jó időben lenne esélyük!
- Féltek - mondta az űrhajós, magyarázatképpen. De oly halkan, hogy amaz talán nem is hallotta a szavát. Mindketten dél felé néztek; az öböl kijáratánál még fel-felbukkant az egyik hajó, a kisebb. A nagyobbat már nem látták, elhúzott kelet felé. Szemük elől egy kis domb takarta, amelyen még épségben maradt két ház.
- Nincs több hajó a szigeten? - kérdezte Trin.
- Nincs, csak a kis motorcsónak - intett Antonio határozatlanul a sziget felé. Trin nem kérdezett többet, magától is tudta: azzal reménytelen lenne Afrikába indulni. Az óceán hatalmas és veszélyekkel terhes, még ma is. Az elemeket a modern kor sem szelídíthette meg, akkor sem, ha az ember ezer módon felhasználja őket, ha kifacsarja belőlük az energiát.
Mgani közben találkozott a fiával. Az utcán álltak, a romba döntött házakat nézték fájó szívvel. Mióta a férfifelesége elköltözött a szigetről, egyedül maradtak és kissé fellélegeztek. Most megérezték, mennyire összetartoznak. Az elöljáró fél karral átfogta fia vállát - a gyerek majdnem olyan magas volt, mint ő -, és hallgatott.
- Ledöntötte a tornyokat! -. kezdte sorolni Lion. - Félig összetörte a tetőt is. De apa... hiszen nem is járt ott fent! Csak később ment fel a felső utcába, igaz'7 Hogyan csinálta olyan messziről?
Az apja nem felelt. Két embert pillantott meg, futva jöttek a kikötő felől. Fejük felett már elfeketült az égbolt, szélroham csapott le a városra. Az elöljáró megismerte a közeledőket: az egyik Umtat volt, a boltos, a másik Zenny, a műszerész Lion kibontakozott apja karjából. Csak most látta igazán, itt lent a parton micsoda pusztítást végzett a szörny. Elszorult szívvel nézte a házak maradványait.
- Mgani! - Zenny nem volt már fiatal, közelebb járta kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, szíve tájékára tapasztotta kezét. Csak egy ing és nadrág volt rajta, biztosan úgy ugrott ki a házából. - Mgani!... Amazok elmentek!
- Tudom. Mi van a gyerekekkel?
- Most viszik... őket... valahová - lihegte az öreg. Akkor ért oda Umtat. Feleannyi idős volt, mint Zenny, és alighanem távoli rokona. De ez nem jelentett semmit; a régen itt élők szinte mind rokonságban álltak egymással. Umtat a sziget egyetlen mindenes boltját vezette. Nem volt sok munkája, automaták látták el a vevőket, az ő szerepe csak arra korlátozódott, hogy hetente egyszer felmérje a készleteket és a hiányzó árut rádión megrendelje a kontinensről. A legközelebbi, kirándulócsoportot hozó hajó vagy vízre szálló repülő aztán ismét feltöltötte készleteit.
- A bunkerbe - mondta Umtat. Mgani ekkor megértette, nincs értelme itt ácsorogni. Különben is, neki, minta sziget elöljárójának, kötelességei vannak.
- Gyerünk, segítsünk nekik! - és már ment is. Hallotta, elmaradnak mögötte, de csak sietett. Két romos ház között ment éppen, szélroham csapott le a Magashegyről,égy hatalmas alumíniumlapot felkapott és veszélyesen közel vágott az aszfaltra. Mgani elugrott. Lion arcába pillantott. "Szegény gyerek, mit kellett kiállnia!" - gondolta. De a Midori féle óvodában még aggodalmasabb tekintetekkel találkozott. Ott volt Fermat és Bart is. Midori asszony gyorsan csomagot készített.
- Néhány gyógyszer, játék, elsősegélynyújtó felszerelés - mormolta. Lion szótlanul a segítségére sietett. Bart és a férfiak felkapták a gyerekeket. A bunker ott volt a közelben; a Magashegy kis nyúlványa egészen a városka széléig húzódott, és meredek sziklafallal zuhant le hirtelen, mintha valaha, még a geológiai korokban, egy óriás egyetlen karate ütéssel vágta volna ketté a dombot, és az egyikfelét a tengerbe söpörte volna.
- Mennyi hely van ott? - kérdezte Bart. Kicsit csodálkozott, hogy még nem is hallott a bunkerről... Vagy hogyan is nevezték az előbb? Bunker? Milyen furcsa, régi szó. Mi lehet az értelme? Gyermekkorában hallotta Limában, sőt, egyszer őt és Trint valaki bezárta egy építménybe, amit szintén bunkernek neveztek, csaknem odavesztek mindketten... A férfi megborzongott. A szigetlakók eddig ezt miért nem mutatták meg az idegeneknek?
- Sok hely - felelte lakonikusan Mgani. A gyerekek lehettek tízen, Bart nem számolta őket. Fermat doktor, Lion, Umtat máris kézen fogott két-két nagyobbat, indultak a domb felé. Bart karjára vett egy kisfiút. A gyerek csokoládébarna arcán mérhetetlen csodálkozást látott.
- Te ki vagy? - kérdezte kíváncsian a kicsi.
- Nyaraló - mosolygott a férfi. Lana jutott eszébe, félfordulatot tett, felnézett a magasba, de azt a csúcsot a várrommal innen nem láthatta. Milyen könnyű is egy gyerek! Egyszer majd neki is lesznek gyerekei, fiai és lányai.
