- Köszönettel tartozom idegen, megmentetted az életemet. Ugyanakkor el is raboltál. Megtudhatnám, mik a terveid velem?
A férfi vidáman elnevette magát és ettől valahogy arctalansága is megszűnt.
- Nem raboltalak el, csupán biztonságba helyeztelek. Ugyan az a farkas már nem árthat neked, de az erdő mostanság nem éppen ifjú hölgyeknek való liget.
- Miféle hely ez?
- Csodálom, hogy még soha nem jártál erre. Ez a Sziklás-hegy egyik földalatti barlangja. Van még több ilyen hatalmas terem, de azokat csak kúszva lehet megközelíteni. Két évembe tellett, amíg megfelelően kiszélesítettem azt a hasadékot, amin most behoztalak ide. Amellett, hogy lenyűgöző szépséggel szolgál, biztonságos is. Ide nem jönnek a farkasok.
- Ugyan miért?
- A denevérek miatt. - mutatott a magasba. A lány követte kesztyűbe bújtatott ujját és sikoltva hőkölt hátra. A természetes mennyezeten csak úgy hemzsegtek a rémes kis repülő egerek. A fiatalember ekkor odalépett hozzá és felé nyújtotta karját.
- Csak halkan, mert ha felzavarjuk őket, akkor aztán pucolhatunk. Ha nem bántjuk őket, ők is békésen elvannak a társaságunkban.
- De a hajam...
- Mi van vele? Kicsit sáros, de nem látom, hogy bármi baja lenne.
- Belekapaszkodnak a hajamba. - suttogta riadtan és közelebb húzódott az ifjúhoz, annak ellenére, hogy még a nevét sem tudta.
- Ez ostobaság. Azért, mert éjjeli állatok, még nem vakok. A fákat is kikerülik, gyorsabban repkednek, mint ahogy szemmel követhetnéd. Gyere. Azzal ellentmondást nem tűrően magával húzta. Juliette sokkal szívesebben követte, mint akaratos bátyját. Tökéletesen megbízott benne, mert érezte minden szaván, hogy egyetlen ujjal sem ártana neki. Átpréselték magukat egy keskeny nyíláson és Juliette egy kisebb, ám annál szebb természetes terembentalálta magát. A cseppkövek itt alakokat öltöttek és hol egy gombára ismertek bennük, hol egy lófejet formáztak. Nevetve nézegették őket, amíg körbe nem értek.
- Ugyan honnan csöppentek ide ezek a jégszobrok? - nézett a nem messze álló ifjú felé.
- A fejed fölül.
- Most ugratsz ugye? - mosolyodott el és Renaud szíve őrült táncba kezdett ettől az ártatlan mosolytól. Boldog volt, hogy mesélhet, legalább addig is együtt vannak.
- Komolyan mondom. Láthatod, hogy apró cseppek hullanak körülöttünk.
Ezekből lesznek ilyen érdekes vagy éppenséggel veszedelmes formák. Ott lóg egy, ha aláállnánk, és véletlenül leszakadna, azt nem élnénk túl.
- És miért nem olvad el?
- Azt gondolom, hogy ez nem jég. Inkább parányi kőzet, amit a cseppek oldanak le odafentről. Nyáron is ugyanilyen és télen is.
- Jól ismered az erdőt. Itt élsz a közelben?
Renaud zavartan elhallgatott. Miért ne maradhatna meg névtelensége? Juliette érezte, hogy kényes területre tévedt.
- Nem kell válaszolnod. Ne haragudj, udvariatlan voltam.
- Az emberek összevissza beszélnek. Mostanában túl sok furcsaság történt a Bleet völgyében.
- De te megmentetted az életemet. Ezt mindenkinek tudnia kell.
- Inkább felejtsd el. Még azt hinnék álmodtad az egészet. - hangja szomorúan zengett a hűs barlangban. Juliette halkan odalépett mellé. Megkereste kesztyűbe bújtatott kezét és megszorította.
- Akárki is vagy, tudd, hogy soha nem feledlek el. Megőrzöm szívemben ezt a különös éjszakát és a hangodat.
Renaud letaglózva állt. Moccanni sem tudott. Szerette volna hátralökni azarcát takaró kámzsát, de félt, hogy bajba sodorná ezzel nemcsak magát, hanem családját is. Nem eresztette el a finom kis kezet, hanem egy pillanatra ajkához emelte.
- Visszakísérlek a tisztásra. Talán már ott várakozik a lovad. - nem ismert a saját hangjára.
