ÚJ AKCIÓBA INDULOK
A hegyek csúcsán hósapka csillogott, de a tél még messze volt. Itt Svájcban különben is olyanok az évszakok, mintha csak halvány tükörképei lennének a máshol érezhető változásoknak. Talán csak a tél az igazi. Akkor nagyon hideg van, és a hó olykor elzárja a hágókat is.
Ám a tavasz hűvös, a nyár sem túl meleg, az ősz meg sokáig várat magára, és rövid ideig tart, hamar átadja helyét a télnek. Olykor magam is csodálkoztam már, hogy idestova két éve bírom ezt a klímát, én, aki annak idején nagyon szerettem az afrikai meleget. Olyannyira szerettem, hogy legalább tíz évet töltöttem a legszínesebb, legérdekesebb földrészen. De ez magánügy. Különösen most. Egy svájci kisvárosban élek, és elég szépen keresek is. Magántestőr-irodámat Monti néven működtetem. Kezdetben egyedül éltem, aztán egészen az idén tavaszig egy asszonnyal közös háztartásban, aki nem volt a feleségem, valójában mégis az volt. Később kiderült, hogy nem illünk egymáshoz, és mellette nem folytathattam a hivatásomat – az egyetlen szakmát, amelyhez igazán értek. Most megint legénylakásom van, amit bérelek. Es csinálom azt, amit mindig is csináltam. Másokat védelmezek pénzért, néha csak ütés- és golyófogó vagyok. Ezért fizetnek. Bármennyire is nehezen hihető, de ebből meg lehet élni. Hát, élek. Sokszor voltam már életveszélyes helyzetben, így jólesett ez a pár éves „pihenő”. Itt Svájcban nyugalmas az élet, az unalomig nyugalmas. Nem való folyton nyüzsgő fickóknak. Lehet, öregszem kissé, de mostanában megbecsültem én is ezt a nyugalmat. Néha viszont kiálltam lakásom erkélyére, elnéztem délre – ott is hegyek zárták el a kilátást, természetesen – és másféle életre vágytam. Valamire, ami kevés nyugalmat, több izgalmat adna. Kalandvágy kélt bennem – mondhat-nám, ha kedvenc regényíróm stílusát akarnám utánozni. De nem akarom. Majd nyugdíjas koromban megírom az eseményeket – addig élem őket...